Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

SÓBÁNYÁSZAT, SÓKERESKEDELEM ÉS SÓADOMÁNYOK A sótermelés témája történeti irodalmunkban még az igen szegényes bányászattörténeti kutatások között is mostohagyereknek számít. Hét évtizede jelent meg az első, s mindmáig egyetlen, eredeti levéltári kutatáson alapuló tanulmány, amely korszakunk sóbányászatával is, pontosabban a sótermelés és -szállítás jogi kereteivel, a sóregále kialakulásával foglalkozott. (Paulinyi 1924) Témánk jóvátehetetlen kárára Paulinyi Oszkár további félévszázados, utánozhatatlant gazdag bányászattörténeti munkásságában nem tért vissza a sóbányászat kérdéseire. Az elmúlt két-három évtized bőséges monográfia-termése - jóllehet közismertek a sójövedelmek jelentős, időnkint döntő arányai a kincstári (állami) bevételekben - szinte negligálja a sóbányászat (és a nemesfémtermelés) gazdasági szerepét, ugyanakkor a szinte penzumnak tűnő „gazdaság" fejezetekben hosszú oldalakon értekezik a földművesség mellett a kézművesipar különböző ágazatairól. (Pl: Magy. tört. I. 1984; Erdély tört. I. 1986; Kristó 1993 stb.) Az utóbbi évek jelentős szakírói közül többen deklarálják a sótermelés gazdasági jelentőségét, néha túlzottan is. Pl.: Makkai László a 10. századi megtelepedés idejére kijelenti: „Bogát Gyula fő feladata a Tisza és a Duna mentén megtelepült... magyar törzseknek a nélkülözhetetlen sóval való ellátása..." (Erdély tört. I. 273. p.), vagy Rásonyi László, aki a korabeli Közép-Európában egyetlennek tartja a magyarországi (erdélyi) sólelőhelyeket, sóbányászatot, s ezért is tekinti kiemelkedő jelentőségűnek stb. (Rásonyi 1981.47. p.) Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy adott gazdasági, földtani, földrajzi, technikai stb. téma történetének tanulmányozásánál az első lépésnek kikerülhetetlenül magának a téma lényegi megismerésének, megértésének kell lennie. Esetünkben először a magyarországi (erdélyi) kősótelepek elhelyezkedését, műrevalóságát, a kitermelés és a szállítás feltételeit, a domborzati viszonyokat stb. kell feldolgozni, s csak azután lehet a fönnmaradt írott történeti dokumentumok és a sok esetben igen bizonytalanul datálható régészeti emlékek útján elindulni. Ha rátekintünk Papp Károly (Papp 1919. 675-676. p.) mellékelt térképére, s tudva azt, hogy a rómaiak bányászata melyik telepeken hagyott nyomot, s az Árpádok kora után napjainkig hol folyt még bányászati tevékenység, kétkedve és hitetlenkedve olvassuk-nézzük történeti tanés szakkönyveinket, amelyekben a sóbányászatot csak Dés-Désakna, Szék, Kolozsakna, Torda, esetleg - említés szintjén - Vízakna, Kisakna (Mérkaknája), Mezőakna (Szászakna) jelenti. Az ok: ezekről maradt fönn okleveles említés, (az utóbbiakról inkább csak kikövetkeztethetően.) Számunkra elképzelhetetlen, hogy a legkönnyebben kitermelhető, hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló székelydi sótelepeket e korban ne művelték volna! (Azt is kétkedve kell fogadnunk, hogy a Nagy-Szamos felső, Déstől felfelé eső szakaszán, beleértve az llosva és a Sajó völgyét is, ahol a rómaiak több tucat helyen hagytak művelési nyomokat, ne folyt volna valamilyen termelés.) II. András a barcasági német lovagrendnek 1222-ben az Olt folyón 6 sószállító hajót engedélyez. Az Oltón való sószállítás nyilván nem kapcsolható az előbb felsorolt, oklevelekben szereplő bányahelyekhez. (Az oklevél idevágó részlete így hangzik: „... azt is megengedtük ugyanezeknek a testvéreknek, hogy az Olt folyón 6, s a Maros folyón másik 6 szabad hajót birtokoljanak, amelyek a mi egész országunkban sót szállítanak lefelé haladtukban, valamint más dolgokat szállítanak vissza, felfelé haladtukban; továbbá ama 12 hajóhoz elegendő sóbányákat -