Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat az Árpádok korában (896-1301)

tekintve, hogy a királyt/kincstárt legfeljebb egytized rész (urbura) illette meg a bányavárosok, illetve a bányamüvelők termeléséből, a nem aranymosásból származó aranytermelésből. A király pedig nyilván felhasznált más célra is a kezéhez jutott aranyból! Utolsó kérdésünkre, hogy kik bányászkodhattak ebben a korban, a 13. századig nemigen tudunk egyértelmű választ adni. Láttuk, hogy a honfoglalást megelőző évszázadokból szervezett ércbányászatnak sem írásos, sem régészeti nyomát eddig nem találták. A kifejlett germán és szláv bányászat említése több történésznél csak feltételezés, vagy óhaj, bizonyítékok nélkül. Ha lett volna a 10. században a Kárpát medence északi részein szervezett ezüstbányászat, vajon „kalandozó" őseink 953-ban - mint olvashattuk előbb - elmentek volna Morvaországon és Csehországon keresztül egészen az Érchegységig, hogy ott végre működő ezüstbányához juthassanak? Sokkal valószínűbb, hogy a 10-11. századi magyarországi bányászatban külföldről beszerzett szakképzett rabszolgák tevékenykedhettek, akik - valószínűleg - a kevert etnikumú várnépekkel vegyülve végezhették a bányászati-kohászati munka különböző fázisait. Hajnóci említi, hogy szepességi hagyomány szerint a 11. században már lengyel bányász-rabszolgákkal műveltettek bányákat a Gölnic patak völgyében. (Hajnóci 1931) Az igen vegyes népesség - mint látni fogjuk - egyértelműen kirajzolódik a néhány fennmaradt 10-11. századi sóbányászati okleveles emlékben is. A magyar történetírás hagyománya a 12. századhoz és II. Gézához köti a nagyobb arányú, szervezett és tervezett nyugatról történő betelepítést. Bár semmilyen kézzelfogható bizonyítékunk nincs erre vonatkozóan, mégis el kell fogadnunk azt a feltételezést, hogy a három jelentős ezüstbányászati központ - Selmecbánya, Gölnicbánya és Radna - ekkor került a német hospesek kezére, illetve a fejlett bányászati-kohászati ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező németföldi telepesek ekkor emelték nyugati színvonalra a magyarországi bányászatot, megnövelve, jelentős mértékben megnövelve a termelést. Erre nézve elegendő bizonyítékul szolgál, hogy a 13. századból fönnmaradt adatok egyértelműen tekintélyes, szilárd jogi alapon működő és gazdag városként említik mindhármukat. Ilyen szintre a hazai városfejlődésben - a 14. századi „aranyvárosok" rohamos kibontakozását nem számítva - évszázados előzményekre volt szükség. (A világtörténelemben „aranyláz" többször és több helyütt kitört, de „ezüstláz"-ról nincs tudomásunk.) A tatárjárás pusztításai után a hazai ércbányászatban teljesen egyértelművé vált a német elem döntő, talán kizárólagos szerepe. Az ekkor behívott, vagy beajánlkozó német közösségek, szövetkezetek már intézményesen a királytól kapják városi és bányajogukat, kiváltságaikat. Ezért fordul elő többször is, hogy az idők viharában elveszett, megsemmisült kiváltságleveleket a későbbi századokban mindig IV. Bélára hivatkozva újíttatják meg, holott - például Selmecbánya esetében is - ezek sokkal-sokkal régibb eredetűek. Nézetünk szerint ez a hivatkozás ügyes gyakorlati fogás: ugyan ki kételkedne abban, hogy a tatárjárás rombolásai után új országot építő király adott-e éppen a gazdag selmeci stb. bányavárosnak kiváltságot, vagy sem, amikor tucatjával adta ezeket? Egy esetleges korábbi királyra való hivatkozás gyanút kelthetne, kételyeket ébreszthetne, s különben sem lenne semmivel sem nagyobb ereje: IV. Bélát már akkor, a 14-16. században, új országalapítóként ismerték és tisztelték. Ennél nagyobb erőt csak a „szent királyok" adhattak volna, az arra való hivatkozást pedig már akkor túlzásnak tekinthették. Mellékletként közreadjuk Besztercebánya (1255) és Rimabánya (1268) kiváltságlevelét, valamint Gölnicbánya kiváltságainak megerősítését (1287). (Megjelent: A magyar bányászat évezredes története. 1. Köt. Bp. 1997. OMBKE. 29-41. p.)