Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - A Kárpát-medence bányászatának és kohászatának fénykora

alapozva, másodszor pedig a XVIII. századi háborús rézkonjunktúra idején a szepességi réz forgalma a Holland- Kelet-Indiai Társaság kezén. A kősótermelés a kezdetektől a belső igények kielégítését szolgálta, amely a termelés mennyiségét is limitálta. A kifejlődő királyi-állami sómonopólium révén biztos és igen jelentős bevételt jelentett az államháztartásnak. A vastermelés bár minden bizonnyal a magyarok legkorábbi kohászati tevékenysége volt - országos jelentőségre csak a XIX. század utolsó harmadából emelkedett, s az évezred korábbi századaiban közel sem tudta kielégíteni a hazai igényeket. A kőszénbányászat - a vastermeléssel karöltve - szintén a XIX. század utolsó évtizedeitől válik meghatározó ágazattá. Az I. világháborút megelőző fél évszázadban játszódik le a hazai bányászatban és kohászatban az első nagy strukturális átrendeződés. A nemesfémtermelés az iparág által termelt értékből a század közepén még 60-70 -kai, a századfordulóra már csak 10 %-a!, a világháború kitörésekor pedig mindössze 5 %-kal részesedett. A részesedési arány rohamos csökkenésével egyidejűleg a termelési mennyiség abszolút értékben is töredékére csökkent. Ugyanebben az időben a kőszéntermelés részesedése 25-35-50 %-ra, a vastermelésé pedig 20-25-30 %-ra emelkedett. Az utolsó békeévre tehát befejeződött a bányászati-kohászati struktúra teljes átrendeződése: a kőszén- és vastermelés - egy évezred után - átvette a nemesfémtermeléstől a hegemóniát a maga 80 %-os részesedésével. (A kősótermelés - a monopólium által kialakított árszint következtében - 10 % körüli részesedéssel szerepelt.) Vessünk egy pillantást arra, hogy a bányászat-kohászat által termelt értékek hogyan szerepeltek az állami bevételek között az elmúlt évezredben? A török uralom előtti békeévekben az Árpád-házi és vegyesházból való királyaink alatt, a montanisztikumból közvetlenül vagy közvetve származó jövedelmek mindig az alapját jelentették az államháztartásnak. A XII. századból ismeretes III. Béla jövedelem-kimutatása, amelyből megállapítható, hogy a kincstári bevételeknek legalább 45 %-a közvetlenül, vagy közvetve a bányászat-kohászatból származik. (A pénzverésből és a királyi kősótermelésből befolyó monopolisztikus jövedelmek nyilván nem képződhettek volna ilyen mértékben, ha nem lett volna igen jelentős mértékű nemesfém- és kősótermelés!) A XVIII. században a királyi birtokok elherdálásával a királyi domaniális gazdaság összeomlik, a kincstári bevételek hovatovább a regáliákra, köztük a pénzverési és bányászati bevételekre szűkültek, tehát relatív részesedésük az államháztartásban tovább növekedett. A XIV. században I. Károly alapvető gazdasági reformjai, s a hirtelen felszökő aranytermelés következtében a montánbevételek további, erőteljes növekedése nyilvánvaló. (Különös, hogy éppen ebből a jól szervezett kamarai korszakból nem maradt fönn jövedelem-kimutatásra vonatkozó adat.) I. Mátyás idején a megszaporodó rendes és rendkívüli adók közepette is - a bányászati-kohászati bevételek 27 %-kal szerepeltek az államháztartásban. Szinte megdöbbentő eredményre jutunk, ha ezeket az adatokat összekapcsoljuk a korabeli népesedési arányszámokkal: a lakosság 2-3 %-a nem-adózó nemes, 95-97 %-a jobbágy és 1-2 %-a polgár és egyéb lehetett. A legutóbbi rétegből a bányász-kohász elem - az ország lakosaira vonatkoztatva - legfeljebb 0,5 %-ra tehető. Tehát ez rendkívül vékony réteg, a maga eltartottakkal együtt számított - 15-20 ezres lélekszámával biztosította az államháztartás 30-50 %-ának bevételét! (Csak közbevetőleg! Ha arra gondolunk, hogy minden tankönyv és szakkönyv egyértelműen azt rögzíti a feudalizmus évszázadairól, hogy a fő terhet a jobbágy-parasztság viselte, amely az állami bevételekhez a maga 95-97 %-os népességi arányával durván annyival járult hozzá, mint a 0,5 %-nyi bányász-kohász réteg, akkor nem tűnik túlzásnak az, amit bevezető mondataimban említettem történetírásunkról. Itt is emlékeztethetek arra, hogy - a Thurzók kivételével - egyetlen olyan hazai családról nincs tudomása a szakirodalomnak, amely a gazdagon