Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat és kohászat a Felvidéken a magyarok évezrede alatt

A szatmári békétől a kiegyezésig (1711-1867) A hazai bányászat szempontjából mind a háborúk lezárása, mind pedig a 1740. évekbeni újraindulása alapvető fontosságú volt. Az előbbi biztosította a hosszú távra dolgozó bányászat számára a nélkülözhetetlen békét és nyugalmat, az utóbbi pedig kikényszerítette a kincstárból, mint messze legnagyobb bányatulajdonosból a hosszú távra szóló beruházásokat: Selmecbányán völgyzárógátas erővízrendszer létesítése, költséges vízemelőgépek építése, újabb és újabb altárók hajtása és aknák mélyítése, új, korszerű kohótelepek építése stb. Ennek ellenére a felvidéki bányászat korszakunkban végig tőkehiánnyal küzdött. A bányászat nyereségességét csak rendkívül nagy ráfordítással lehetett biztosítani. Néhány példa a 18. sz. közepéről: a körmöci aranytermelés 99 ezer forintos ráfordítással 5.700, a selmeci ezüsttermelés 675 ezer ráfordítással 320 ezer, a besztercebányai réztermelés pedig 600 ezer forintos ráfordítással 140 ezer forintos nyereséget tudott fölmutatni. A 18. sz. folyamán azonban az arany- és réztermelés általában veszteséges volt. A felvidéki aranytermelés részesedése az országos termelésből a 18. század közepén még 25 % körüli volt, a kiegyezésre viszont már 5 % körülire zsugorodik. Az ezüsttermelés súlypontja továbbra is a Felvidék, a 18. században 90 % körüli, a 19.sz. derekán 60 % körüli részesedéssel. A réztermelésben a 19. sz. közepéig a Felvidék 80-85 %-kal képviselteti magát, ezután az egész ország réziparának összeomlásával gyakorlatilag eljelentéktelenedik. Arany. A 18. században az egykori gazdag felvidéki aranybányák közül már csak Körmöcbánya üzemel, egyre csökkenő termeléssel és egyre emelkedő költségekkel. Jellemző, hogy 1763-ban a körmöci 40 kg-os évi termeléssel szemben, Selmecbányán, az ezüstgyártás melléktermékeként 204 kg aranyat állítottak elő. Ezüst. A 18. század a magyar, s egyben a felvidéki ezüstbányászat utolsó nagy korszaka volt. Az 1730-as évektől a Selmecbányán fokozatosan emelkedő termelés az 1750-60-as években csúcsosodik 35-40 000 kg-os évi mennyiséggel, majd a század végére 14 000 kg-ra csökken. Ennek a hihetetlen nagy fellendülésnek három forrását jelölhetjük meg: az utolsó gazdag érctelepek fölfedezése, a nagyarányú és tervszerű beruházások, valamint a selmeci bányamérnökökben és a tanintézet oktatóiban meglévő magas szintű alkotóerő. A 19. sz. elejének mélypontja után a század derekára 9-10 ezer kg/év mennyiség kerül ki Selmecbányáról, amelyhez Szomolnok még 3-4 ezer kg/év termeléssel járul hozzá. Ezek együttesen az országos termelés kétharmadát tették ki. Réz. A 18. századi nagy európai rézkonjunktúra idején a felső-magyarországi réztermelés utolsó virágkorát éli; nemcsak európai, hanem a Holland Kelet-indiai Társaság révén indiai és kínai piacokra is eljut. A rézércek most már szinte kizárólag a szepességi bányákból származnak, de az olvasztás egyre jelentősebb hányadban a besztercebányai és a tajovai kohókban történik, s a félkésztermékek többsége a besztercebányai rézhámorból kerül ki. A felső-magyarországi 130-180 kis bánya működését 1746-tól egy társulat fogja össze, amelynek kohói Margitfalván és Igló határában működtek. Az ezüsttartalmú rézércet (fakóérc) a kincstári ércekkel együtt az Ó-Víz (Altwasser) határában épített kincstári kohó dolgozta föl. Szlovenkón és Iglón további két magánkézben lévő olvasztó is működött. Egyéb fémek közül az antimon emelkedett jelentőségre a 19. sz. elején. Részint a liptói Magurkán évszázadok óta ismert telepeken, részint pedig a gömöri-szepesi vidéken (Szomolnok, Rozsnyó, Aranyidka stb), valamint a Pozsony melletti Kis-Kárpátokban, Bazin környékén nyitnak újabb bányákat. Az 1830-as években 270 t/év, az 1860-as években pedig 530 t/év volt az orszá-