Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat és kohászat a Felvidéken a magyarok évezrede alatt

mosás emléke sem maradt fönn. Esetleg a Nyitra környéki nagyméretű hidraulikus bányászat datálható erre a korra. Ezüst. A korszak „valutája" az ezüst volt. Ebben számolták a jövedelmeket, ebből verték a pénzt. A korszak három kiemelkedő ezüsttermelő helye közül kettő, Selmecbánya és Gölnicbánya a Felvidéken volt. (Az észak-erdélyi Radna volt a harmadik.) Selmecbánya említése a régibb (1156), Gölnicbánya azonban - úgy tűnik - a tatárjárás után elé kerülhetett egy időre: királyi városként 1278-ban vámszabályzata megegyezett a budaiakéval! Besztercebánya városi privilégiumát 1255-ben újítja meg IV. Béla. Ezeken kívül csak a Vág felsőfolyásánál Lipcse és Gömörben Rozsnyó neve szerepelhet hitelt érdemlően. Réz és ólom. Biztosra vehető, hogy a Besztercebánya környéki, úrvölgyi és ó-hegyi bányákból kitermelt tarkaércek - bár valószínű, hogy kezdetben ezek túlnyomóan ezüsttartalmúak voltak - réztartalmát is hasznosították. Az ezüstolvasztásnál nélkülözhetetlen nagymennyiségű ólmot valószínűleg már ekkor is termelték a selmeci Glanzbergen. A nagy ólomszükségletre utalnak a 11-13. századi import-adatok. Vas. A 10-13. században, a régészeti feltárások és a történeti kutatások eredményeire támaszkodva, az észak-borsodi területen, a Bükk északi nyúlványaitól a tornai részekig, fejedelmi-királyi vastermelő népek tevékenységét kell rögzítenünk. A vastermelés központja az Ózd melletti Vasvár (ma puszta) lehetett. A területen a vastermelés a 13. században - a tatárjárással? - megszűnt, s a gömöri-szepesi részeken folytatódott, ahol már általában nem gyepvasércet, hanem „bányászott" ércet hasznosítottak. Kősó. A máramarosi sóbányászatról korszakunkban nincs emlék, bár a hazai viszonyok között meglehetősen bőséggel maradtak fönn okleveles említések a sószállításról és sókereskedelemről. Az arany- és ezüsttermelésre vonatkozó becslést eddig csak Hóman Bálint tett közzé immár nyolc évtizede. Szerinte évi 1000 kg arany és 10 000 kg ezüst lehetett az országos termelés. Ezzel az európai rangsorban első, ill. második helyen álltunk. Az ezt vitató mai történészek azonban nem jelöltek meg más mennyiséget. Magam, itt is, azt ismételhetem, hogy az ilyen becslések azért tévesek, mert a bányászati tevékenység akkori körülményeitől függetlenek: telérbányászat esetében, főként a termésfémben gazdag oxidációs zóna lefejtésekor nyilván nem lehet - még megközelítően sem! - éves, tízéves átlagokat megjelölni. (Szerencse föl! Szerencse le!) Okleveles adatra támaszkodva, talán 2-4-szeresére lehet tenni (III. András oklevele 1300ban: 1100 kg aranyat adott el egy tételben Velencében!). Az ezüsttermelésre vonatkozóan minimális értéknek fogadhatjuk el Hóman becslését. Ezekből a felvidéki ezüst legalább kétharmad, az arany talán egytized lehetett. A vastermelésre nem lehet becslést sem végezni. A fejedelmek korában, honfoglalóink által megindított nemes- és színesérc-bányászatotminden bizonnyal - külföldi piacokon vásárolt szakképzett bányászokkal és a csehországi időleges bányafoglalások során elhozott, vagy elhívott bányászokkal kezdték meg. Ezek keveredhettek a megyeszervezet kialakítása után a vegyes etnikumú várnépekkel. A magyar történetírás hagyománya szerint a szervezett nyugati betelepedés a 12. században kezdődött. Minden bizonnyal ekkor vehették át a németföldi betelepülők a nagy bányatelepek irányítását, esetleg ők honosították meg a fejlettebb technikát is. Erre mutat a tatárjárás utáni, „megerősítés"-ek soroza-