Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

két félnek kell megegyeznie a fizetségben, de a kincstár ebből nem kap semmit. (Bányászok bányaszabadsága). Egyéb fémek bányászatáért a kincstár nem kap semmit (Approb. Const. II. 9. I.). A higany (kéneső) bányászatáról az 1633. évi országgyűlés törvénye úgy rendelkezik, hogy ezután bárki kutathat és termelhet kénesőt, de köteles beszolgáltatni előre megszabott áron a kincstárhoz (Approb. Const. II. 9. 2.). (Eddig nem lett volna szabad a bányászata?!) Megjegyezzük, hogy Erdélyben egyetlen Hg-lelőhely volt ismeretes, Zalatna mellett. Az arany és ezüst, később a higany és a salétrom is kötelező beszolgáltatás, ill. a kincstár részére kötelező vételre való fölajánlás alá esett. Az 1548. IX. tc. óta számos törvény és rendelet tiltotta az arany és ezüst külföldre való kijuttatását, akár veretlen volt, akár „jóféle mónéta" formájában. A kéneső kivitelét 1633 és 1649 között több ízben szigorúan megtiltották. A réz kiviteléről a következőképpen intézkedtek: „A réznek az országból való kivitele, abból közönséges szükséget nemz, de ellenben megtiltása is a közönséges szabadsággal ellenkezik. Végeztetett annak okáért, hogy különben ki ne vitettessék, hanem ha árosa ez országban nem találhatnék, sőt ha más idegen ember megvenné, vagy küldené is ki, de értésekre lévén ez országi embereknek, akár helyében, akár útjában is letévén az árát, amint megvette, mindjárt szabadon megtarthassa, magának reselválhassa, a rézért contentálván a kivinni akaró embert." (Approb. Const. V. ed. L.) A vasról nem rendelkezik az erdélyi bányajog. Erdély rendkívül szegény volt vasban (a hunyadi vasérctelepeket nem ismerték, de e korban nem is művelhették volna), állandó behozatalra szorult. A csíki, a belényesi és vaskohi vashámort a kincstár üzemeltette. A sóbányászat jelentős hasznot hozott a kincstárnak, éppen ezért gondosan ügyeltek az 1486. 49. és az 1492. 30. magyar tc.-ekkel kimondott kincstári sóbányászati monopóliumra. 1562-ben megszüntetik a székelyek sóbányászati kiváltságait is. Az 1633. XIII. tc. fogalmazza újra a sóaknanyitási tilalmat. A saját birtokon saját (és háza népének) szükségletére lehet sót vágatni. (Ezt időnként megtiltják.) A sókereskedés szabad „a haza fiai" részére. Az 1648. XV. tc. a jobbágyság részére is megengedi. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a 16-17. századi erdélyi bányajog a 14-15. századi magyar országos bányajog egyenes továbbfejlesztése, sőt megfogalmazásában és hatásosságában (legalábbis néhány évtizeden át) túl is mutat rajta. A földesurak (birtokosok) és a bányászok bányaszabadságának egyértelmű megfogalmazásával és elkülönítésével újat hozott a hazai jogfejlődésben. A beváltási kötelezettség, a kötelező eladás, a kiviteli tilalmak stb. megfogalmazásában a kor és a pillanatnyi államérdek figyelembevételével, de a hagyományos elvek föl nem adásával rendelkezik. A magyar bányajog korábbi latin nyelvűségét Erdélyben a magyar, a királyi Magyarországon pedig a német nyelv váltja föl. A magyar bányajog fejlődése a 18. században A 18. század elején a központi hatalom az ország szétzilált bányászatát is megkísérelte újjáéleszteni. A Habsburg-fejedelem alá került Erdély, s a török uralom alól fölszabadult magyar területek bányászatát éppúgy újjá kellett szervezni, mint a függetlenségi harcoktól sokat szenvedett felvidéki bányászatot. A technikai-gazdasági intézkedések mellett égetően szükség volt az igazgatási-jogi kérdések megoldására is. A központi intézkedések a hazai bányajog és bányaigazgatás egységesítésére, rendezésére és korszerűsítésére, nem sok sikerrel jártak. A század folyamán hozott intézkedések inkább csak a partikuláris bányajogok korszerűsítésére szorítkozhattak. Az egységes országos jog meg-