Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

„a bányabíróságok magánjogáévá (lex privata); lásd az 1723. évi 108. törvénycikket). A bányászati felségjogot (ius regale minérale) osztrák minta alapján fogalmazza meg. Az országos jogszabályok eddig kizárólag latin nyelven születtek: ez az első német nyelvű. (Jellemző, hogy latin fordítása 1830-as években, abban az időben jelenik meg, amikor éppen a magyar nyelv hivatalossá tétele érdekében az országgyűlés Jatinsága" ellen küzdenek: Sófalvi Elek: Institutiones Iuris Metallici... Kolozsvár, 1834). A bányarendtartás technikai színvonala jobban megfelelt az akkori bányászat érdekeinek, mint a több évszázados helyi statútumok, de a számos idegen elem következtében bevezetése sok nehézségbe és meg nem értésbe ütközött. Az alsó-magyarországi bányavárosok után az 1580-as években terjesztik ki a felsőmagyarországi (gömör-szepesi) bányászatra, de itt is a helyi statútumok módosító hatásával: pl. 14 helyi bányamesterség szervezése, nemcsak a jelentős bányavárosokban (Szomolnok, Gölnic, Igló stb.), hanem egyszerű bányahelységben (pl. Zsakaróc), a bányajog teljes partikularizációját eredményezte. A szatmári bányászatra a szepesi kamarának Nagybánya várossal 1689-ben kötött szerződésével terjesztették ki. A Bánságban és az ország déli vidékein (Zaránd, Arad, Bihar) 1736-ban, az ún. kapcsolt részekben pedig csak 1780-ban lép életbe. Az erdélyi országgyűlés 1747-ben, a bányászat részletes szabályozása keretében úgy intézkedik, hogy a Miksaféle bányarendtartás előírását abban az esetben kell alkalmazni, ahol országos törvény nem intézkedik. (Előtte ideiglenes jelleggel 1702-ben, majd közigazgatási úton 1722-ben már kihirdették Erdélyben). A Miksa-féle bányarendtartást az 1854. május 23-i osztrák bányatörvény helyezte hatályon kívül. A magyar bányajog fejlődése tulajdonképpen csak a 18. századtól indul meg ismét: különösen Mária Terézia és II. József uralkodása alatt születtek jelentős reform törekvések, melyek a török uralom alól fölszabadult ország és a Habsburg-irányítás alá került Erdély bányászatát igyekeztek a mélypontról fölfejleszteni. Addig azonban a magyar országgyűléseken rendszeresen hoznak bányaügyekkel kapcsolatos törvényeket. Legjellemzőbb az 1574. 19. tc, mely kellő tapintattal ugyan, de félreérthetetlenül tudomására hozza az uralkodónak - egy esztendővel a Miksa-féle bányarendtartás kihirdetése után -, hogy az ország továbbra is ragaszkodik II. Ulászló 1492. 30. tc.-ben lefektetett „földesúri bányaszabadsághoz", s nem ismeri el a rendtartás felségjogi koncepcióját. („Egyértelemmel megállapították azt is, hogy az uraknak és nemeseknek a fekvő jószágaiban található bányákban a fiskusnak a szokott bányajövedelmet, a néhai fenséges Ulászló dekrétuma értelmében megfizessék.") Az országos bányajog alapjait érintő, még egy motívum ismétlődik gyakorta az országos jogalkotásban: a bányavárosok „régi szabadságának" megtartása, s az országos törvények alóli kivonásuk határozott megtiltása. Mint láttuk, még I. Ferdinánd 1548-ban az alsó-magyarországi bányavárosokat - kivonva a magyar kamara hatásköréből - az alsóausztriai kamara felügyelete alá helyezte. Ettől kezdődően több évszázados küzdelem indult az ország érdekeit képviselő rendek és az uralkodó között - váltakozó sikerrel. A bányavárosok általában az ország törvényei alá tartozást támogatták, mely egyben régi kiváltságaik elismerését is jelentette. Ennek a kérdésnek egy másik oldala, a bányavárosokban tevékenykedő külföldi (ausztriai) tisztviselők jogállásának körülménye is. Már az 1552. 31. tc. a következőképpen rendelkezik: az ország karai és rendjei belenyugszanak, hogy a bányákat és a bányaművelést ahhoz értő tisztviselők kezelhessék, legyenek azok akár külföldiek is; de erőszak és kártérítés ügyében az ország rendes bíróságai alatt álljanak. Az ország álláspontját a legtisztábban az 1618. 27. tc. nyilvánítja ki: a bányavárosokat minden korábbi kiváltságukban és jogukban meg kell tartani; továbbá: „A szabad bányavárosokat rendes bírájuk joghatósága alól az ország törvényei ellenére el ne vonják és az országon kívül való törvényt állásra és felelésre ne kényszerítsék". A kamarai tisztviselők se háborgassák őket jogaikban. (További megújítások: 1622. 25. tc, 1625. 43. tc, 1630. 21. és 28. tc, 1635. 53. tc stb. - A gyakori megújítás a törvények hatástalanságára utal.)