Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

A bányakamarák feladata az urbura behajtása, a bányaművelés általános felügyelete és a bányaügyi jogszolgáltatás. A két kamarai szervezet a 15. század közepe táján összeolvad. (E korról igen keveset tudunk.) Ekkor kamarai székhelyek: Buda, Körmöcbánya, Szomolnok (Kassa), Nagybánya, Nagyszeben és Zágráb. A kamaraispánságot továbbra is bérlet útján töltik be. II. A bányászat igazgatási és jogi kérdései 1526 és 1918 között A Mohács utáni bányajogunk és bányászati igazgatásunk alakulását és fejlődését alapvetően meghatározta az a tény, hogy Magyarország uralkodói az európai (sőt világ-) hatalomra törő Habsburg-házból kerültek ki (Erdély egy évszázadnyi korszakának kivételével) a következő négyszáz esztendőben. Az európai koncepcióban gondolkodó uralkodók önös érdekei óhatatlanul összeütköztek az országos rendi hagyományokhoz makacsul ragaszkodó birtokos nemesség, valamint a helyi lényegében feudális hagyományaiból engedni nem akaró bányavárosok (bányaközösségek) érdekeivel. Ez az ellentét lényegét tekintve négyszáz esztendőn keresztül fönnállt, s ha az ellentét pólusaiban a szereplők változtak is (pl. király-állam), végül is a feudális hagyományokhoz való ragaszkodás gátolta meg az országos, egységes bányajogrendszer megalkotását. Ez a kettősség azt a furcsa helyzetet eredményezte, hogy az uralkodó közvetlen intézkedései (pl. a Miksa-féle bányarendtartás, az 1854. évi osztrák bányatörvény), bár erősen korlátozott formában, de ténylegesen éltek és hatottak a bányászat gyakorlatában, de a magyar jogrendszernek részeivé soha sem lettek, s a tulajdonképpeni magyar bányajog alapelveivel többé-kevésbé mindig ellentmondásban voltak. Az alapvető gazdasági érdekekre döntő befolyást gyakorló, ellentmondásos helyzetet a következőkkel lehetne - nagy általánosságban - illusztrálni: az uralkodó saját nagyhatalmi szempontjait érvényesítve, európai szinten, korszerűen, de az ország érdekeit és hagyományait teljesen figyelmen kívül hagyva, a nemesség és a magyarországi bányaközösségek pedig a közvetlen saját és az ország érdekeit szem elől nem tévesztve, görcsösen ragaszkodva azokhoz a hagyományokhoz, amelyek nemcsak a jogokat, hanem a korszerűtlenné vált termelési viszonyokat és technikai színvonalat is konzerválták, kívánták a bányászatot jogilag és igazgatásilag szabályozni. A feudális és a feudál-kapitalista magyar bányajogfejlődés vonalát a 16. század osztja két nagy korszakra. A magyar országos jogban ekkorra fejlődik ki a földbirtokosok bányaszabadságának elve, mely egyben az ásványkincseknek a földbirtokhoz való tartozását is jelentette, ugyanekkor kerül bevezetésre a Miksa-féle bányarendtartás is, mely viszont a bányászati felségjogra, mint alapelvre építi föl rendszerét. Az országos bányajog kérdései a 16. és 17. században I. Ferdinánd király egy évtized alatt szinte az egész ország bányászatát irányítása alá vonhatta: részint mint kincstári birtokos, részint mint az ország uralkodója. János király halálával (1540) a gömör-szepesi, sárosi, máramarosi, szatmári, bihari, zarándi és az erdélyi bányák kerültek felügyelete alá, 1546-ban átvette a Fuggerektől a besztercebányai rézvállalatot, majd végül