Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

AZ ORSZÁGOS BÁNYAJOG ÉS BÁNYAIGAZGATÁS FEJLŐDÉSI IRÁNYA MAGYARORSZÁGON A HONFOGLALÁSTÓL AZ I. VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG* I. A honfoglalástól 1526-ig A magyarországi bányászati termelés és a központi (fejedelmi, királyi) hatalom szoros, alapvető kapcsolatban volt egymással a 10-12. században. Ezt annak ellenére teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy erről közvetlen írásos bizonyítékaink nincsenek. A bányászat és a központi hatalom közötti kapcsolatot az irodalomban két irányból szokták levezetni: 1. Az uralkodói felségjogból (ius regale) és 2. A királyi magángazdaság döntő jelentőségű bányászati erejéből. 1. A szakirodalomban általánosan elfogadott nézet szerint a királynak „magától értetődő" joga volt a föld méhének kincseire, amelyeket nem tekintettek a földbirtok részének. Ezt, a felségjogban gyökerező felfogást az irányzat képviselői annyira kézenfekvőnek tekintették, hogy tételes bizonyítását nem is érezték szükségesnek. A felségjog körébe sorolták a nemesfémek, általában a fémek, valamint a kősó kitermelését, s részben forgalmazását is. Ez az irányzat azonban két alapvető kérdéscsoportban nyitva hagyja a kérdést. Az egyik: a földből, a „föld méhéből" származó egyéb ásványi anyagok, a vasérc, az agyag (fazekasság, tégla, cserép- és kályhagyártás), az építőkövek (a mészégetéssel), a kén, a földfestékek, a forrásvizek, a homok (az üveggyártáshoz) stb., tehát amelyek az akkori „bányászat" körén jórészt kívül estek, miért nem tartoztak a felségjog körébe? (Közel sem egyértelmű egyébként az egyéb: a nem nemesfémek, a réz, az ólom, az ón, az antimon, a higany stb. felségjogba sorolása, az egykori okleveles anyag tanulsága szerint sem.) A másik: nem lehet a felségjogba sorolás ismérvének tekinteni az egyes ásványi anyagok kitermelésének módját sem - földfelszíni, ill. közei-földfelszíni termelés, szemben a „mélyművelésű" bányászattal - hiszen, legalább a 14. századig, a magyarországi arany túlnyomó része a másodlagos lelőhelyeken végzett földfelszíni mosásból, a só kisebb részben földfelszíni termelésből (Székelyföld) és a sósforrások, sóstavak vizének lepárlásából (sófőzésből) származott, a réz- és vasérc kitermelésének mindkét módja ismert stb. - Nem hanyagolható el annak a tendenciának a vizsgálata sem, hogy az általában a felségjog körébe sorolt nemesfémek és kősó termelésének jogi szabályozása (13. századtól bizonyíthatóan) ellentétes irányba fejlődik. A nemesfémbányászat a földesúri (földbirtokosi) bányaszabadság irányába, a kősótermelés (és -forgalmazás) pedig az egyre jobban kiteljesedő királyi (kincstári) monopólium felé. - A felségjogi kiindulópont alapvető képviselői a hazai szakirodalomban Wenzel Gusztáv, Pech Antal, Hóman Bálint, Eckhart Ferenc, a nemesfémbányászatra vonatkozóan Ember Győző stb. *A rendkívül széleskörű irodalmi forrásanyagra való tételes hivatkozástól, elsősorban terjedelmi okok miatt, most el kellett tekintenünk. (A szerk.)