Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Magyarország ércbányászata a honfoglalástól az I. világháború végéig (topográfiai és gazdasági áttekintés

csak Erdély, a török-megszállta magyar területek és csekély mértékben Krakkó és Szilézia piacai maradtak meg. A szepesi és gömöri réztermelést a 18. század elejéig pangás jellemezte, helyi jellegű maradt. A 17. század utolsó harmadában a kincstár megszervezi a szomolnoki rézvállalatot, majd 1698-99-ben kincstári monopóliumot vezet be a szepesi és gömöri rézkereskedelemben. Csak két irányba szabad szállítani: Besztercebánya-Bécs és Szomolnok-Boroszló (Wroclaw) irányába. A kincstáron keresztül a réztermelés és -értékesítés a holland tőke felügyelete alá kerül. A Rákóczi-szabadságharc bukása után jelentős fejlődés indul meg. 1743-tól az angol tőke belépésével ugrásszerűen emelkedik a termelés. 1748-ban - a szomolnoki kincstári rézvállalat kivételével - a Felső-Magyarországi Bányatársaság egyesíti az egész terület termelését. Az 1750-60-as években a társaság 181 bányájából kitermelt ércből 8-900 t rezet állítanak elő, szemben a szomolnoki 400 t-s termeléssel. A század utolsó harmadában Európa-szerte óriási az érdeklődés a réz iránt. A szepesi réz értékesítésébe bekapcsolódik a Holland Kelet-indiai Társaság és jelentős mennyiséget szállít Kínába, Indiába stb. is. Ekkor a szepességi termelés eléri az évi 2.300 t-t. E korszak legjelentősebb rézbányái a Gömör-Szepesi Érchegységben a következő települések mellett voltak: Szomolnok, Gölnicbánya, Igló, Svedlér, Stósz, Rozsnyó, Dobsína, Szepesremete, Szepesváralja, Szepesolaszi, Rudabánya, Korompa, Jolsva stb. A rézfeldolgozás központjai: Szomolnok, Igló és Lőcse. A bihari Rézbánya művei a 17. században elpusztultak, 1726-ban ugyan újranyitja bányáit a nagyváradi püspök, de termelése teljesen jelentéktelen marad. A török uralom alól felszabadult Bánságban két jelentősebb réztermelő hely működött: Oravica és Majdanek. Össztermelésük 3-5001 réz volt évenként. A 19. század közepén réztermelésünk 1.800-2.000 t/év körül mozgott. Ebből a kincstári bányászat negyedrésznyivel részesült. A Habsburg-birodalmon belül ekkor már csak Magyarországon termeltek jelentősebb mennyiségben rezet, az összetermelés 75 %-át. A legjelentősebb rézérc-terület továbbra is a Szepesség maradt. Vastermelés A 16. század derekától a hazai vastermelésben igen jelentős föllendülés tapasztalható. Bár a török nemegyszer pusztítja a vastermelő vidékeket: pl. a Murány-völgyet 1574-ben, Dobsinát 1584-ben égeti fel stb. A fellendülést elsősorban a vastermelő helyek számának rohamos növekedése és a technikai-technológiai fejlődés (elsősorban a kohászatban) jelenti. A hazai vastermelés ebben a korszakban sem tudja fedezni a szükségletet, különösen a jó minőségű, finomabb vasáruból szorul az ország behozatalra, elsősorban Ausztriából. A hazai vashámorok többsége helyi jelentőségű, a helyi ipar és bányászat igényeinek kielégítésén túl nem lép, nem léphet. Egyedül a gömör-szepesi vasércterületről szállítanak jelentősebb mennyiségű vasat és vasárut az Alföldre, a tiszántúli területekre és Erdélybe, sőt egyes adatok szerint Lengyelországba is (1607-11). A Tiszántúlra és Erdélybe irányuló vaskereskedelem központja ekkor Tokaj volt. Tokajból rezet is szállítottak hajón, Ljubljanán át Triesztbe. Ekkor Magyarországon (Erdéllyel együtt) 80-100 vashámor működött. A vastermelés a kincstár, a földesurak, városok, kisnemesek, városi és mezővárosi polgárok, szabadosok, sőt jobbágyok kezében volt. A döntő tényező azonban a földesúri kezelésben levő vastermelés volt. A kincstári vastermelés elsősorban a bányaüzemekhez kapcsolódott: Róhnic Besztercebányához, Stósz Szomolnokhoz. Önálló kincstári üzemek voltak Erdélyben a