Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

II. Bányászati-kohászati felsőoktatás, tudományosság - A kohómérnökképzés kezdetei Magyarországon (1735)

A KOHÓMÉRNÖK-KÉPZÉS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON (1735) Egy esztendő múlva, 1985-ben fog emlékezni a világ a bányászati-kohászati, egyben a műszaki felsőoktatás első, életképes intézmény-alapításának negyedévezredes évfordulójára. Ez a mondatunk több vonatkozásban is magyarázatot kíván. Először: műszaki jellegű, mai kifejezéssel „építőmérnöki" ismereteket elsőként a katonai intézetekben oktattak (Bécs, Brüsszel, Párizs), ezek azonban igen szűk körre korlátozódtak, szemben - mint látni fogjuk - a bányászati-kohászati képzés általános műszaki jellegével; másodszor: a bányászati-kohászati felsőoktatás első szervezett nyomával 1716-ban a joachimsthali bányahivatal részére kiadott bécsi udvari kamarai leiratban találkozunk, de ez az intézmény nem lett életképes, sőt a következő évtizedek alapításai közül is csak egyetlen, a Selmecbányái bányászati-kohászati iskola erősödött meg, s él ma is Miskolcon műszaki egyetemként; harmadszor: a „felsőoktatás" titulusa nem lehet vitás, mivel az iskola célja egyértelműen és szó szerint kifejezve is vezető műszaki szakemberek kiképzésére irányult (hasonlóan az említett katonai iskolákhoz, ahol „katonatiszteket" képeztek, ezeken az iskolákon pedig „bányatiszteket", Bergofficiereket); negyedszer: a 18. századi német terminológia téves mai magyar értelmezése következtében a hazai köztudatba a „kohómérnök-képzés" kezdete csak másfél évszázaddal későbbre, a 19. század hetvenes éveire keltezett. Az alábbiakban megkíséreljük rövid vázlatban összefoglalni a kohászati felsőfokú szakképzés megindulásának körülményeit egyben feleletet adva a fenti, négy mondatba sűrített magyarázatunkra is. A bányászati-kohászati ipar és tudomány a 18. században A 18. század elejére az egykor dúsgazdag érclelőhelyek hagyományos módon hozzáférhető és könnyen feldolgozható készletei gyakorlatilag kimerültek. A bányászatnak meg kellett küzdenie az egyre fokozódó mélységekkel, a bányavizekkel, a munkaerő, valamint a gépi és állati hajtóerő hiányával stb. A kohászatnak lényegesen csökkentenie kellett a meddőben maradó fém mennyiségét, meg kellett oldani a nehezen feldolgozható ércek kohósítását, az „első energiaválság" néven emlegetett fa-, faszénhiány következtében megoldást kellett keresnie a kőszén alkalmazására az ércolvasztásnál stb. Mindezek mellett, mivel a bánya- és kohóiparon kívül ekkor még semmilyen más nagyipar nem létezett, a bányászat-kohászat szakembereire hárult a gépészeti, építészeti, vízszabályozási, erdőgazdálkodási és fafeldolgozási feladatok ellátása is. Milyen képzettséggel, milyen felkészültséggel foghatott neki, ezeknek a mai mérnök szemében sem csekély feladatok megoldásának a kor szakembere? Ebben az időben rendszeres, iskolai felkészítést a gimnáziumok és az egyetemek adtak, illetve adhattak volna. A gimnáziumi oktatás azonban a megmerevedett jezsuita oktatási rendszer béklyóiban vergődött, s lényegében nem nyújtott többet, mint a klasszikus nyelvek tanulását és formális retorikai képzést. Az egyetemek bölcsészeti kurzusainak alapvető célja a teológiai tanulmányokra való előkészítés volt, így az ott oktatott matematikai és fizikai ismereteknek elsősorban konzervatív filozófiai vonatkozásai domborodtak ki; a fizikát szigorúan Arisztotelész, a matematikát pedig Euklidész alapján kellett