Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - A Kárpát-medence bánya- és kohóipara a 19. század végén

kohó-mű pedig a Szepesség központjában, Iglón (Spisská Nová Ves) működött, mindhárom magánkézben. Vastermelés. A vasércbányászat központja továbbra is a Gömör-Szepesi Érchegység (52-54 %), a második a Borsod megyei Rudabánya (18 %), míg a harmadik helyre feljött - a vajdahunyadi kincstári vasművek nagy beruházásával - Erdély (16 %); a sort a bánsági bányászat zárja 10 % körüli részesedéssel. A nyersvas-termelés több mint felét (52 %) ugyancsak a Gömör-Szepesi Érchegység adja, míg a további sorrend Erdély (25 %) és a Bánság (20 %). Az acéltermelés és az acélgyártmány-készítés jelentős része, mintegy 40 %-a azonban nem a vastermelés hagyományos területein települt, hanem a Borsod megyei Ózdon és Diósgyőrött, a Nógrád megyei Salgótarjánban és Budapesten. Szénbányászat. Feketeszén-bányászat kb. 60-40 arányban a dunántúli Pécs-Mecseki és a bánsági szénterületek között oszlott meg. A barnaszén-bányászat termelésének zömét továbbra is a hagyományos szénvidékek - a Nógrádi-medence (40 %), a Borsodi-medence (26 %), az Esztergomi-medence és Sopron vármegye (5-5 %) stb. - és az újonnan telepített erdélyi Zsilvölgyi bányászat (17 %) adta. Sótermelés. Sóbányászat a két történeti sóvidéken - a Máramarosban (közel 50 %) és Erdélyben (47 %) - folyt. A legnagyobb bánya az erdélyi Marosújváron működött. A felsőmagyarországi Sóváran évszázadok óta nagyüzemi sófőzés volt (3-4 %). Timsót a Máramarossal szomszédos Bereg megyében és az erdélyi Udvarhely megyében termeltek. Ásványolaj-termelés Máramarosban és a szatmári bányavidékkel szomszédos Szilágyságban, valamint a később feltárt, nagyjelentőségű zalai olajmezőn folyt. Kik voltak a termelők? A Kárpát-medence bányászatában és kohászatában a 16. századtól fokozatosan a kincstárjutott túlnyomó tulajdonhoz és szerephez. E korban a bányászat tulajdonképpen a nemesfémes réztermelésből, valamint a sóbányászatból tevődött össze. A 19. század elejétől - kezdetben fokozatosan, majd rohamosan - kifejlődő vastermelésben és szénbányászatban azonban döntően a magántőke vesz részt, s az abszolút értékben is erősen visszaeső nemesfém- és réztermelés miatt, a kincstár részesedése egyre inkább összezsugorodik. Az 1870-1880-as évektől a kincstár és az állam tervszerűen törekszik nagyberuházásokkal (Diósgyőr, Vajdahunyad stb.) nagyobb szerepet biztosítani magának a vastermelésen belül; egyik kitűzött célja, az egész térség rendkívül korszerűtlen vasiparának modernizálása, jórészt sikerült is. A század végén mintegy 1.200-1.300 magánvállalat működött a bányászat és kohászat területén. A legnagyobb részük a nemes- és színesérc-bányászatban (cca. 550), aztán a szénbányászatban (cca. 250) és a vasércbányászatban (cca. 100) működött. A vas- és acéliparban 30-50 között ingadozott a számuk. A legtöbb kisvállalat Erdélyben (cca. 500) és kb. ugyanennyi az alsó- és felső-magyarországi területen, a Szatmári bányavidéken legfeljebb 150, a Dunántúlon és az Északi Középhegységben 60-70 körüli, míg a Bánságban ennek fele lehetett - gyorsan változó - számuk.