Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Kősótermelés és kereskedelem a 18. században

ban pedig 36 %-kal. A sóbányászat tehát - a sómonopólium révén - döntő termelési ágazat volt korszakunk teljes ideje alatt is. Az erdélyi sóbányászatban döntő fordulatot hozott a 18. század végén megnyitott marosújvári bányászat. Ezeket a sótelepeket, amelyek a Maros medréhez közel helyezkednek el, már a rómaiak is hasznosították, azonban a honfoglalás óta nem folyt rajtuk bányaművelés, mert a gyakori felszíni vízbetöréseket nem tudták elhárítani. A rendkívül gazdag, jó minőségű sót tartalmazó, szállítás szempontjából kiváló helyen fekvő sótelepek kiaknázását a 18. század végére azonban már nem halogathatta tovább a kamara, tekintve a többi, hosszú évszázadok óta művelt bányák sorozatos kimerülését és elfulladását. Az 1791-es megnyitástól 1867-ig négy aknát mélyítettek, a József, Ferenc és Ferdinánd aknát még a 18. század végén, a Stefánia aknát pedig 1860-ban. A mintegy 60 m mély aknákból 80-120 méteres vízszintes termelő vágatokat hajtottak. A Ferenc aknában egy aknaszállító lójárgány végezte a teljes bányaszállítást. A vízbetörés ellen kezdetben körgátat építettek az aknák köré, hogy a Maros heves áradásait elhárítsák, majd amikor ez sem nyújtott kellő védelmet, egy 1450 méteres körtáróval vették körül az aknákat, amelyekből vízgyűjtő aknákba vezették a felgyülemlett vizet, majd kiemelték. Marosújvár volt a 19. században a legjelentősebb hazai sóbánya, az országos termelésnek mintegy egyharmada innen került ki. A désaknai és a tordai bányászat a 18. században még virágzott, a 19. századra azonban már alig érik el a marosújvári bánya termelésének tizedéthuszadát. A legjelentősebb tordai aknát, az Antalbányát 1862-ben felhagyják. Erre a sorsra jutott egy évvel korábban a kolozsaknai bányászat is. A vízaknai bányászat termelése jelentéktelen volt. A parajdi bányák helyi szükségletre termeltek. A máramarosi bányászat fokozatos korszerűsítésével korszakunk utolsó évtizedeiben már döntő súllyal szerepel az országos termelésben: Aknaszlatina 23 %, Rónaszék 14 % és Aknasugatag 12 %. A sóvári bánya 1752-ben végleg víz alá került, ettől fogva 1894-ig lójárgányos vízemelőgéppel termelik ki a 26,75 %-os sótartalmú vizet. 1791-1806 között építik meg a ma is álló és múzeumként működő sófőzőházat, amelyből - mint láttuk - országos szempontból jelentéktelen mennyiségű főtt só került ki évről-évre. (Butkovic, S. 1978.) 1867-ben Magyarországon 235 sóskutat és 415 sósforrást tartottak nyilván, melyek sótartalma 2-26 % között ingadozott. A hazai sóbányászatban - mint az első fejezetben is említettük - hagyományosan az ún. harangalakú fejtésmódot alkalmazták. (Szép ábrázolását mellékeljük Fichtel 18. századi könyvéből.) Ezt váltotta fel az 1780-as évektől az ún. csarnok-, vagy kamra fejtés. Számos, korábbi harangalakú bányát is átalakítottak csarnokfejtésűvé. A csarnok-fejtést az 1860-ban telepített marosújvári Stefánia akna példáján mutatjuk be: „A bánya 90 m mély szállító aknáját a sótest déli határán kívül, az agyagmárgában telepítették, az akna zsompja az összegyülemlő vizek felfogására szolgált. Az akna 60 m mélységében feltáróvágatot hajtottak a sótest felé, mellyel azt 25 méteres meddő kőzet áthatolása után el is érték. A feltáróvágat még további 25 métert haladt sóban s ott kezdődött a fejtési csarnokok telepítése. A főcsarnok 230 m hosszú s erre merőlegesen telepíttetett 4 egyenkint 100 m hosszú csarnok. Úgy a fő-, mint mellékcsarnokok feltárása 2 m magas és 1 m széles kutatótárók kihajtásával kezdődött s minthogy a tárók fejtésre alkalmas sót tártak fel, a tárókat kétoldalt kiszélesítették, úgyhogy a csarnok főteszélessége 15 m lett. A 15 m széles csarnokot még 2 méterig függőleges falakkal mélyítették s azután két oldalt 45 ° alatt dúlt síkban szélesbítették, amíg a fejtési talp 45 m szélességet ért el. Onnan ismét függőleges oldalfalak meghagyásával mélyítették a csarnokokat. A mellékcsarnokok közti biztonsági pillérek 60 m vastagok. A szállító aknától 100 méternyire ugyancsak a mellékkőzetben egy lejáró és szellőztető aknát is mélyítettek. A feltáró munkákat robbantószer alkalmazásával hajtották végre, a 15 méteres főteszélesség elérése után csak kézifejtést alkalmaztak, nehogy a csarnokok falai meglazít-