Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Kősótermelés és kereskedelem a 18. században

KŐSÓTERMELÉS ÉS KERESKEDELEM A 18. SZÁZADBAN A kösóbányászat és általában a sóügyek (regale, forgalmazás, szállítás stb.) rendezését III. Károly uralkodásához lehet kötni. Ebben az időben kerül Habsburg kamarai igazgatás alá mind a magyarországi (Máramaros és Sóvár), mind pedig az erdélyi sóbányászat, ekkor szorul ki végérvényesen Magyarország területéről a 17. századtól beözönlő ausztriai só, ekkor rendeződik és épül ki az egész országra kiterjedő sókereskedelmi hálózat, a szállítási rendszerekkel együtt, s teremtődik meg a sómonopólium feltételek és kivételek nélküli érvényesítésének lehetősége. 1743-ban, amikor a magyar kamara hatáskörébe utalta az uralkodó a magyarországi sóügyeket, s a sóregále egész szervezetét, a magyar kamarának már csak a folyamatos működést kellett biztosítania. (Bakács 1.1933.) A sóügy szervezete és működése a következő volt. Valamennyi sóbánya (akkori nevén sóakna) a kincstár tulajdonában volt, s csak a kamara művelhette. Ez vonatkozott - néhány helyi jellegű kivételtől eltekintve - a sós kutakra és a sósforrásokra is. Az ország különböző pontjain 20-25, majd a 18. század végétől 80-90 sólerakat (sóház) működött kamarai tisztek vezetése alatt, ahová bérfuvarosok szállították vízi és szárazföldi utakon a sót a sótisztek bizonyos mérvű felügyelete alatt. A sóházakból vásárolhatták a kiskereskedők a sót továbbadásra. A sótermelés nyeresége ezen a ponton jelentkezett, amikor a sóhivatal a termelési, szállítási és hivatali költségek beszámítása után a kiskereskedőnek igen magas árat állapított meg, élve a monopólium adta lehetőséggel. Ennek az árnak valójában semmi köze nem volt sem a termelési, sem a szállítási költségekhez, tulajdonképpen adó jelleggel jelent meg, amelyet az ország minden lakosára egyenlő mértékben vetettek ki, hiszen a sófogyasztás minden ember számára nélkülözhetetlen. (Franciaországban ténylegesen adóvá is vált, amikor az ottani állam lélekszám szerinti kötelező fogyasztási mennyiséget írt elő a lakosság számára: minden hét évnél idősebb személy évente 7 kg sót volt köteles megvásárolni az előírt magas áron.) Ilyen szempontból az irreálisan magas sóárakból származó állami bevétel talán az egyenlő közteherviselés első megvalósult törekvésének is tekinthető hazánkban! Mindenesetre a sótermelésből-sókereskedésből befolyó, előre tervezhetően és kiszámíthatóan, készpénzben befolyó jövedelem egyik biztos támasza volt a kincstári-állami gazdálkodásnak, többek között a nemesfémtermelésnek is. Számos adat tanúskodik arról, hogy a selmeci és körmöci kamara részére a 18. század első felében közvetlenül a tokaji, vagy rózsahegyi sóhivatalból tízezer forintos nagyságrendű összegeket szállítottak át időnkint, (Péch A. III. 1967.) vagy 1714-ben az alsó-magyarországi bányakamarának hetente 2000 forintot juttattak rendszeresen a sóbevételekből. (Bakács 1.1933.) A 18. század első feléből közlünk néhány adatot a legtávolabbi, illetve a legforgalmasabb sóhivatalok áruadataiból. Az önköltségi árban a termelési, a szállítási és az egyéb, közvetlen személyi költségek fejeződnek ki. Számunkra az önköltségi és az eladási ár közötti arány nyithat leginkább tájékoztatást.