Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat és kohászat a 14-15. században. A bányászat technikája. Arany és ezüst. A réz kohászata

kat bocsátanak ki stb. Mélyebb és nagyobb, elágazó bányaterekben a megfelelő oxigén-ellátást csak a természetes légáramlatok biztosításával lehet elérni. (A különböző emberi, vagy állati erővel meghajtott légdobok és szerkezetek csak kisebb mélységbe képesek légcserét végezni.) A különböző légaknák, szellőzőaknák, légvágatok biztosíthatják a kellő huzatot. Biztosíthatták volna a régi bányákban a szomszédok egymás mellett haladó fejtéseibe való lyukasztással is, ezt azonban a bányajog kifejezetten tiltotta tulajdonvédelmi okokból. A szelőzést leginkább az altáróval való összeköttetés biztosította. Nem véletlen, hogy a szellőztetésért az altárót üzemeltetők ugyanolyan mértékben (1/14) részesedtek a bánya termeléséből, mint a víztelenítésért. Szállítás vízszintesen és függőlegesen A fejtéseknél a homlokfalról lehulló törecset az ún. takarítófiúk gyűjtötték kis fateknőkbe, s húzták el azokat 10-20 m távolságra, majd öntötték talicskába, vagy csillébe. A takarítófiúk feladata volt kapával, lapáttal megtisztítani a fejtés előterét, valamint a szállítás útvonalát is. A 17. század első felében az úrvölgyi bányákban 300-400 takarítófiú dolgozott általában, de számuk néha elérte a 600-at is. Volt olyan fejtési munkahely, ahol 80-90 fiút foglalkoztattak. Életkoruk nem érte el a 15. életévet! A talicskán 40-50 kg-nyi törecset tudtak szállítani nagy nehézségek árán. A 16. század elején már az ún. magyar csilléken folyt a szállítás, amelyeket bükkfa padlón lehetett gurítani, s a talicskánál mintegy háromszor több töreccsel lehetett megterhelni. A század végén Körmöcbányán jelenik meg az ún. körmöci szekér, amely már 400-500 kg törecset is képes volt szállítani a kiépített gerendasíneken. A két vízszintes tengelyen függő négy kerék a gerendákon futott, míg a szekér alsó részének középvonalán elhelyezett két függőleges tengelyen lévő két kerék a gerendák között forogva tartotta meg a szekeret a gerendasíneken. A vontatásra később lovakat is alkalmaztak. A függőleges szállítás ősi primitív módja volt a megrakott zsákoknak, kasoknak háton való kiszállítása, majd - hasonlóan a vízemeléshez - az emberlánc alkalmazása. A függőleges aknák kiépítésével megnyílt a lehetőség a kézivitlák alkalmazására. A 14. században már elterjedt a lójárgányos emelő-szállító berendezések használata. Körmöcbányán a 15. század végén váltó-vízikerekes szállítógépek működtek, amelyekről Úrvölgyön és Selmecbányán a 16. századból van hírünk. A váltóvízikerekek igen nagy, sokszor 10-16 m átmérőjű faszerkezetek voltak, amelyek forgásirányát a kerekek felsőpontján elhelyezkedő munkás változtatta, szabályozta, azáltal, hogy az erővíz-csatorna melyik irányú zsilipjét nyitotta meg. A nagyméretű, nagyteljesítményű emelőszerkezetek megépítésére azért volt egyre inkább szükség, mert a 16-17. században a gazdag bányavidékeken a bányászat már 300-400 m mélységbe haladt, tehát a kitermelt ércek felszínre hozása - mégha ez több szakaszban is történt - igen nagy feladatot rótt a bányászokra. A nagyobb mélységekből való emelésnél nemcsak a hasznos teher, az érc és a kas tömegével kell számolni, hanem a szállítókötelekével is. Ezekben a századokban csak kenderkötél állt rendelkezésre, amely az állandóan nedves bányalevegőben vízzel itatódott át, s eredeti tömegének többszörösére növekedett. Megemlítjük, hogy „vaskötél" használatának nyomát fel lehet fedezni a selmeci bányászatban már a 14. században is, amelynek emlékét őrzi is az „Eisernseilschacht" neve ebből a korból, de közelebbi adat nem maradt fönn róla. A drótkötelek gyártása és használata csak a 18/19. század fordulója után terjed el Európában.