Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat és kohászat a 14-15. században. A bányászat technikája. Arany és ezüst. A réz kohászata

bárhol, s a feltárt telepeket müvelés alá vonhatták, viszont, hogy a birtokos is érdekelve legyen az új bányák nyitásában, s ne gátolja azok működését, az uralkodó önkéntesen korlátozta a királyi bányamonopóliumot: a király most már lemondott az ősi jog szerinti kényszerű birtokcseréről, s a birtokos megtarthatta a bányaterület földfeletti részét, sőt a királyt illető bányabér (urbura) egyharmadát is átengedte a föld tulajdonosának. Az urbura mértéke ekkor aranynál 1/10, más fémnél 1/8 volt. Bevezette a nemesérc-monopóliumot, s a kényszerbeváltás árát igen alacsonyan szabta meg: 40 %-os haszonkulccsal váltottak be a kamaránál! A veretlen aranyra és ezüstre szigorú kiviteli tilalmat rendelt el. Intézkedései megteremtették a lehetőségét a Magyarország történetében egyedülálló bányászati fellendülésnek. Különös, hogy éppen ebből az „aranykorszak"-ból nem maradt fönn írásos emlék a királyi jövedelmekről, a kincstári bevételekről, így a termelt nemesfém-mennyiségre sem tudunk következtetni. Egyetlen közvetett adat: l.(Nagy)Lajos 1343-ban atyja által alig egy évtized alatt tezaurált hatalmas mennyiséget tudott Nápolyba küldeni, mintegy 6000 kg aranyat és ugyanennyi ezüstöt! A királyt illető arany-urbura - mint láttuk - 1/10-et tett ki, s ezt még némileg csökkenthétté is a földtulajdonos részére átengedett hányad, továbbá a király nyilván egyéb célra is felhasznált arany-bevételéből; ha egy évtized alatt így is össze lehetett gyűjteni ezt az aranymennyiséget, a megadóztatott országos termelés évi átlagát nem igen tehetjük 6000 kg alá, amely szinte hihetetlenül hangzik! (A század-végen a körmöci kamara évi átlagban 2000 kg aranyat állított elő.) Történelmünk sötét lapjaira kell írnunk viszont, hogy mindez a mérhetetlen gazdagság nyom nélkül tűnt el I. Lajos, majd Zsigmond nagyhatalmi politikai törekvései során. Bányavíz és belviszályok A 15. században megkezdődik a termelés országos szintű visszaesése, amelyet az I. Mátyás alatt megszilárduló belső rend és kedvező központi intézkedések sem tudnak megállítani, csak időlegesen csökkenteni. A század végén és a 16. század elején - a nagy bányakoncentrácíó és kereskedelmi tőke nagyarányú igénybevétele ellenére - a nemesfémtermelés tovább csökken, s mélypontra jut. (Magyarország ennek ellenére még mindig vezető helyen áll Európa aranytermelésében.) A visszaesést alapvetően az okozta, hogy az 1300-1400-as évek közötti eldorádó korszakban az arany-előfordulások dúsult, oxidációs zónáját lefejtették, s a termelésnek egyre mélyebbre kellett hatolnia, aranyban szegényebb és elvékonyodó telérekben. Ezáltal, egyrészt a termelési költségek emelkedtek, másrészt a vállalkozás kockázatának (elfúlás) növekedésével a vállalkozási kedv csökkent, s rendkívül erősen megmutatkozott hazai bányászatunk fejlődésének egyik alapvető akadálya, a tőkehiány. A bányatechnika ekkor még nem tudott megbirkózni a feltörő vízzel: sorra elfúltak legjelentősebb bányáink. (Jellemző, hogy Európa 14. századi leggazdagabb aranyvárosát, Körmöcbányát még az sem tudta megállítani a süllyedésben, hogy 1479ben minden adó és urbura fizetése alól az uralkodó felmentette. Bányái ekkor már jórészt víz alatt álltak. Pedig 1430-tól mindössze 6 %-ra csökkent az I. Károly által bevezetett 40 %-os nemesércbeváltási kincstári nyereségkulcs! A cseh-huszita elözönlés is mérhetetlen csapást jelentett a felvidéki bányavárosokra: az állandó sarcok, a létbizonytalanság távol tartotta a bányászattól az amúgyis bátortalan tőkés vállalkozókat. Ezeknek a belső villongásoknak lett az áldozata Selmecbánya is 1442 májusában: az egri püspök rablócsapata a várost és a bányamüveket lerombolja, felégeti, lakosait lemészárolja, értékeit pedig magával viszi. I. Mátyás halála után a főúri hatalmaskodások fenyegetik a bányavárosokat, különösen a Garam vidéki, ún. alsó-magyarországi bányavárosok szenvednek sokat a Dóczyak támadásaitól. A 14. század bizonytalan évtizedei kényszerítik ki a bányavárosok