Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában - Válogatott írások (Edelény – Rudabánya, 2003)

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI KALANDOZÁSOK - Robert Townson magyarországi útikönyvének barlangtani vonatkozásai

alkalma személyesen is megtekinteni ezeket a különleges objektumokat, inkább csak a helybeliek elbeszélésére hagyatkozhatott. Jókor reggel tovább indult Aggtelek felé, s július 13-án kora délután megérkezett a Gömör megye szélén fekvő faluba. Még aznap este kisétált a nevezetes barlang bejáratához, melynek külső és belső oldalán hőmérsékletméréseket végzett. Július 14-én reggel vezető kíséretében leszállt a barlangba, melyet akkoriban kb. 2200 m hosszúságban ismertek. „A közhiedelem úgy tartja - mondja könyvében Townson -, hogy sok mérföldre kiterjed a hegyek alatt, bejárásához ezért több nap lenne szükséges. " A szádája egy nyugat-keleti irányban elnyúló mészkőhegy 150 láb magas leszakadásának alján van, a nyugati oldlon. A bejárat körülbelül 6 láb széles, de olyan alacsony, hogy csak lehajolva lehetett átbújni. Meredeken vezetett lefelé az út, majd kisvártatva egy hatalmas boltozatú terembe érkezett, amelyből különböző irányban ágazott el a barlang. Sok helyen patakokat érintett menet közben. Egy nagy teremben hatalmas kőtömbökből álló hegyen vezetett át az út, amely valószínűleg a boltozat leszakadásával keletkezett. Másutt kéményhez hasonló szűk lyukon kellett átbújnia; ekkor olyan üregbe ért, amelyben a mennyezetről derékvastagságú cseppkövek lógtak. Odább az oldalfalak gótikus építményekhez hasonló formát mutattak. Néhol valóságos cseppkőerdőben haladtak, olyan sűrűben, hogy a vezetőtől való elszakadás az útvesztés veszélyével járt volna. Itt-ott önnön súlyuknál fogva leszakadt, avult cseppkövek feküdtek az aljzaton, amott pedig születő sztalaktitok vagy sztalagmitok kötötték le a figyelmét. A legkülönösebbnek azt a termet találta, amely úgy nézett ki, mintha nemrég keletkezett volna. Oldalai, és különösen boltozata keltette benne ezt az érzést. Valószínűnek vélte, hogy e barlangnak legnagyobb része a sziklák beomlása következtében jött létre. Egyenes, hosszú és igen fehér cseppköveket csak azokon a helyeken figyelt meg, amelyeket új keletűeknek tartott. Miután három vagy négy órát bolyongott a nagy sötétségben, anélkül, hogy elérte volna a barlang végét (vagyis a mai Münnich-átjárót), úgy gondolta, ideje lesz kimenni. Intett a vezetőnek, hogy térjenek vissza. Kalauza azonban eltévedt. Townson hosszasan ecseteli az emiatt támadt izgalmakat. Végül az angol hidegvére és leleményessége révén találták meg a helyes irányt. Az a véleménye, hogy ha valaki egy hónapra elegendő világítással és élelemmel volna ellátva, akkor sem lenne képes önerejéből (vagyis a helyi viszonyokat ismerő vezető nélkül) kitalálni innen. Felhívták a figyelmét a barlang talajában észlelhető párhuzamos bemélyedésekre, melyeket keréknyomoknak tartottak. Hogy ezt a vélekedést megcáfolja, Townson megmérte a két nyom közötti távolságot, de azt meglepetésére mindenütt egyenlőnek találta. Ezután már ő is hajlott arra, hogy talán csakugyan keréknyomokat lá-