Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában - Válogatott írások (Edelény – Rudabánya, 2003)
A SZÜLŐFÖLD VONZÁSÁBAN - A rudabányai bányászat évezredei
Több jel mutat arra, hogy a szlávok már a honfoglalás előtt élénk bányászati és kohászati tevékenységet folytattak Rudabányán és környékén. A település neve is ezzel hozható kapcsolatba: Ruda szláv szó, magyar jelentése 'érc, vasérc, vörös vasas föld '. Kezdetben nyilván csak az érclelőhely megjelölésére szolgált, majd később átvitték a bánya szomszédságában kialakuló állandó településre, amely valószínűleg a mai községgel ellentétes oldalon, a hegyvonulat keleti lábánál feküdt. Legalábbis ezt sejthetjük egy ottani dűlőnév alapján. (Órida = Oruda, azaz 'régi Ruda". Itt jegyezzük meg, hogy a bányaterület északkeleti, Felsőtelekes határához tartozó, a modern külszíni művelés által nem érintett, s meghatározhatatlan korú horpabányászat nyomait mutató részének ma is Rudahegy a neve!) Talán éppen a szláv bányász-kohász hagyományokra alapozva teremtette meg és tartotta fenn a magyar fejedelmi, majd királyi hatalom a 10-12. században virágzó észak-borsodi vastermelő szervezetét, amelynek fő nyersanyagbázisa Rudabánya lett. A mintegy' 5000 négyzetkilométeres területet átfogó „vasvidék" adminisztratív központja a ma Ózd részét képező Vasvár volt: innen irányították a bányákat és a kohókat működtető királyi szolgálónépeket. A fennmaradt helynevek tanúsága szerint e szervezet vezető rétege magyar anyanyelvű volt. Úgy látszik, hogy csak vasércet termeltek és olvasztottak, mert réz vagy más fémek feldolgozásának az Árpád-korban nincs semmi nyoma. A 12. század végére a tömeges vastermelés valamilyen okból hirtelen megszűnt ezen a tájon - feltehetően azért, mert a vasércbányászat és -kohászat súlypontja áttevődött a Gömör-Szepesi Érchegység akkoriban megismert, jószerivel még érintetlen, tehát gazdagabb lelőhelyeire (Heckenast - Nováki - Vastagh - Zoltay, 1968). Hogyan derült fény minderre? Wagner (később Szendrei) János már 1879-ben hírül adta, hogy igen régi - általa őskorinak vélt - ércbányászat nyomai bukkannak elő a mai Észak-Borsod több helyén, elsősorban fémolvasztásból származó salakmaradványok formájában (Wagner J., 1879). A Kohászati Történeti Bizottság széles körű kutatásainak eredményeként az 1950-es és 60-as években további salaklelőhelyek váltak ismertté Rudabánya 15-20 km-es körzetében, a következő községek határában: Alsőszuha, Dövény, Felsőkelecsény, Kurityán, Kánó, Ragály, Szuhafő, Trizs, Imola, Égerszög, Jósvafő, Aggtelek, kissé távolabb Tornabarakony, Tornaszentjakab, továbbá a Telekes-völgyben. A legnagyobb mennyiségű salak természetesen Rudabányán található, ahol a völgyben létrejött 19-20. századi településrész szinte teljes egészében egy hatalmas, több korszakból származó salakmezőre épült (a neve is Tarackos, azaz troszkás, salakos). Ha a község belterületén földmunkát végeznek, 50-60 cm mélységben körülbelül fél méter vastag salakréteget harántolnak. Mindez igen intenzív és huzamosabb ideig tartó kohászatról árulkodik. A salak egy része vas-, más része rézolvasztásból