Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái (Budapest, 1884) (Rudabánya, 2003)
A Peleskei Nótárius és Röpiratai
fogok örvendeni, ha történhető komor óráiban t. földi uramat mosolygásra hozhatja. Hogy épen Nagy-PelesTcén lakni képzelem a nótáriust, csak az az oka, hogy Becski György úr ezen helységnek ura, az kivel én Szatmárba kvártély ózván, különös nagy barátságba éltem, reményiem, harmadik kéz által munkám kezéhez íog jutni. Ez az én utolsó jádzi munkám, mivel engem is már öregségem miatt elhagyott a régi jó kedv, mint az vén leányt a vigyorgás, mert Ovidiusként ábrázatomon már: „ruga senilio arat." 1 ) Ebből a levélből világosan kitűnik, hogy Gvadányi sem komikai eposzt, sem víg költői elbeszélést nem akart írni. Neki egyetlen czélja az volt, hogy pellengérre állítsa az elnemzetietlenedett dámákat és gavallérokat, s kigúnyolva idegen viseletüket, a magyar öltözet és magyar nyelv visszafogadására serkentse a nemzetet. 2 ) S ebbeli czéljának megvalósítására alkalmas alakot keresett, kinek szájára adhassa eszméit, nézeteit, buzdító szózatát. Találékonyságának fényes bizonyítéka, hogy oly szerencsés alakot talált, mint a nótárius. S bár pozitív adatunk nincs reá, hogy a nótárius élő ember lett volna, mégis állítani merjük, hogy a nótárius nem költött személy. Az a sok aprólékos vonás, melyből a nótárius jellemét megalkotja, azok az életből kiszakított helyzetek s az a részletes körülményesség, melylyel egyénisége, családi és társadalmi viszonyai, útja és *) Levele Péczelihez. Akad. kézirattár. *) S minthogy ez a czélzat a legnagyobb mértékben szembeszökő, nem fogadhattuk el a Toldy meghatározását, a ki a mü alapeszméjét e pár szóba foglalja: „Az egész oda ezéloz, hogy az őseihez ragaszkodó egyszerű magyar életet a külföídiessel szembe állítva emelje." -d magyar költészet tűrt. Ií. 396.
