Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)
Molnár József: A zengővárkonyi vasérckutatás
Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből XIII. Érckutatások Magyarországon a 20. században, 2002, 83-94. oldal A zengővárkonyi vasérckutatás MOLNÁR József 1027 Budapest, Margit krt. 44. II. 3/a. E-mail: hidrolog@mail.inext.hu Összefoglalás A zengővárkonyi vasérc-előfordulás felfedezése és részbeni feltárása az 1930-as években Dezső Rezső magánvállalkozó nevéhez fűződik. A feltárás után a tulajdonos tőkehiánnyal küzd és több ízben értékesíteni próbálja bányáját, sikertelenül. Ezért 1948-ban felajánlja az államnak. Az állami tulajdonú bánya környékén 1948 után többirányú kutatás (földtani térképezés, árkolás, mélyfúrás) és végül 1952-től pedig bányászat indult. A bányászati feltárás előtt tíz, közel 1000 fm összhosszúságú érckutató fúrás, a bányászat alatt pedig 1844 fm vágathajtás létesült. A bányászati feltárás rámutatott az érc települési formáira. A laboratóriumi és az őslénytani vizsgálatok megmutatták az érc minőségét, ásvány-kőzettani jellegét, tisztázták a fekü- és a fedőkőzetek rétegtani helyzetét. A további elemzések azután feleletet adtak az ércképződés megítéléséhez. A kutatás befejezése után az Ásványvagyon Bizottság részére 150 oldalas összefoglaló jelentés készült (Molnár, 1957). Történeti visszatekintés A mecseki vasérc-előfordulások megismerése és hasznosítása e területen élők őstörténetébe nyúlik vissza. A zengővárkonyi ásatások neolit festett síremlékeket és használati eszközöket hoztak felszínre, vasoxidos festékanyaguk a közeli területről - feltehetően Pusztakisfaluról - származtak. A vasércbányászatról az első adatokat Szent István király idejéből találjuk, amikor a király 20 „vasásót", azaz vasbányászt adományozott a Pécsváradi Apátságnak, hogy a közelükben található vasércet kiaknázhassák. 1464-ben Janus Pannonius pécsi püspök Mátyás királytól kapott ércbányászati jogosítványt (Babies, 1955). A mohácsi vész utáni évtizedekből nincsenek vasbányászati adatok. Csak a XVIII. század beköszöntével kezd a régi, talán már feledésbe ment vasércbányászat iránti érdeklődés újból felelevenedni. Feljegyzések szerint ekkor Pusztakisfalu áll az érdeklődés középpontjában. 1781-től Hasenhendel Simon és Decker Fülöp pécsváradi iskolamesterek több éven keresztül bányászkodtak Pusztakisfalun és e tevékenységüket vasolvasztással is összekötötték. Amikor a két vállalkozó tönkrement, bányájukat és olvasztójukat a Pécsváradi Apátság kapta meg. Ebből az időből származik a Selmecbányái Kémlelőhivatal értékes adata, amely a pusztakisfalui ércet harmadosztályúnak minősítette. 1807-ben Peter Maria Berks, aki egy személyben bányamérnök, geológus, sőt gazdasági szakember is volt, a pécsi Bányakormány élére került. Lelkesen dolgozott a mecseki szén mellett az egyéb ásványi nyersanyagok megismerésén is. Az ő figyelmét is felkeltette a pusztakisfalui vasérc, de az 18201840-es évek között a vasérc iránti érdeklődés jelentősen megcsappant. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók pécsi vándorgyűlésén 1845-ben Madarász Emil a Mecsek különböző, ismeretlen helyéről származó vasércmintát mutatott be. Később Pécsett vasgyárat alapított remélve, hogy nyersanyagát a környékből be tudja szerezni. Széles körű érckutatása eredménytelenül végződött, s ezért vállalkozását fel kellett számolni. A szabadságharc után ismét fellendült a vasérckutatás. Az 1850-es években a mecseki vasérckutatók sorában megjelent a Duna Gőzhajózási Társaság (DGT), a német Riegel Antal, a hesseni Thiess Henrik, az osztrák Dräsche és Meisbach bécsi nagytőkés is. A DGT szabadkutatási területet biztosított
