Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Kedves Olvasó! (Morvái Gusztáv)

Az ércbányászat kezdetben csak egy kis vegyi laboratóriummal rendelkezett a bányáknál működő laboratóriumok ellenőrzésére és a bányászati kutatásnál vett minták vizsgálatára. Az érc- és ásványbányászat 1957. évi egyesítését követően is ez maradt az ún. központi laboratórium feladata és csak az 1965. évi egri telephely létesítését követően egészült ki ásványtani és technológiai profilokkal. A nemesfémek vizsgálatát a Recski Laboratórium és a Nemesfémvizsgáló Intézet végezte. A mélyfúrások és bányavágatok földtani dokumentálásánál a két szovjet érdekeltségű iparágnál (MAT, MÉV) a szovjet földtani gyakorlatban alkalmazott előírások voltak érvényben, melyeket a magyar geológusok a helyi viszonyokhoz alakítottak. Az egyéb ércek kutatásánál felvidéki és erdélyi tapasztalatokkal is rendelkező geológusok (Pantó G, Földvári A, Jantsky B) és bányamérnökök (Pantó E, Pollner J, Gagyi Pálffy A, Kun B) tapasztalatai szolgáltak alapul. A vulkáni összletekben Vidacs A. gyöngyösoroszi, üledékes képződményekben Cseh Németh J. úrkúti dokumentálási módja volt a legjobb. A bauxit és az uránkutatások eredményeit minden területről éves jelentésben és kutatási fázisonkénti területi összefoglalókban, az egyéb érckutatásokról 1955-1957 között a MAFI szakemberei által összeállított „zárójelentésekben" rögzítették. Ezek a jelentések szolgáltak alapul a nagybörzsönyi, telkibányai, rudabányai monográfiákhoz. 1960-tól az iparági földtani szolgálat geológusai készítették a jelentéseket. Külön kell szólni a recski mélyszinti érckutatásról készített 12 kötetes összefoglaló földtani jelentésről, mely részletességével és alaposságával méltán szolgálhatta volna egy országos jelentőségű beruházás megalapozását. Az ötvenes évek kutatásaiban jelentős szerepet vállaltak az MTA földtani, geokémiai bizottságai. Véleményüket az iparágak számos fontos döntés előtt kikérték (bányanyitás, bányabezárás stb.). A hatvanas évek közepétől az ilyen jellegű véleményezés az Ásványvagyon Bizottság hatáskörébe került (kutatási tervek, zárójelentések jóváhagyása). Az egyetemekkel az ötvenes években az oktatók egyéni megbízásai révén alakult ki szoros kapcsolat (általában a MÁFI közvetítésével). Később az intézményes (tanszéki, intézeti) feladatvállalások biztosították az ipari kutatások speciális anyagvizsgálati, tudományos hátterét. A bányászat termékeire az emberi civilizáció kialakulása óta szükség volt. Az éppen használatos ásványi nyersanyagfajta (tűzkő, arany, réz, ólom stb.) felkutatásához akkor is speciális szakértelemre volt szükség. Az egyes nyersanyagfajták felhasználásának mértékét mindig is az aktuális igény határozta meg. A tartós háborúk (török hódítás), az új felfedezések (Amerika) sokszor évszázadokra viszszavetették a hagyományos bányavidékek (esetünkben Rudabánya, Telkibánya, Nagybörzsöny) fejlődését. Az ásványi nyersanyag iránti igény hazai megújulásának okai a XIX. század második felében az ipar és a közlekedés rohamos fejlődése, a XX. század tízes és negyvenes éveiben a két világháború, a húszas években a bányavidékek elcsatolása, a század második felében pedig a politikai rendszer önellátásra való törekvése voltak. Utóbbi lehetővé tette, hogy kedvezőtlen gazdasági adottságú lelőhelyek kutatására és müvelésére is sor kerüljön. Az ásványi nyersanyagok jelenlegi ütemű felhasználása azonban előbb-utóbb oda fog vezetni, hogy a világpiacon beszerezhető ércek lelőhelyeinek gazdasági mutatói sem lesznek kedvezőbbek az elmúlt ötven évben megkutatott, vagy termelt, de leállított hazai lelőhelyeknél (urán, bauxit, nehéz színes- és feketefémércek). Az elmúlt ötven év kutatási tapasztalatainak nyomtatásban való megjelentetése tanulságul és egy új bányászati felvirágzásnál kiindulópontul szolgálhat a jövendő generációknak. Ezért a tanulmánykötet összeállításának kezdeményezői úgy vélik, hogy az ebben a kötetben nem szereplő érclelőhelyek (Telkibánya, Pátka, Gánt, Fenyőfő, Iharkút stb.) kutatási tapasztalatainak közlésére lehetőséget kell biztosítani egy második kötetben. Bízunk az érdekeltek egyetértésében és támogatásában. Szigetszentmárton, 2002. február 5. Morvái Gusztáv