Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)
Barabás Andor: A hazai uránkutatás és bányageológia története 1947—(1989) -1997
elérheti a 30 %-ot. Ezeket az érctesteket fel kellett kutatni a föld alatt, hogy a fejtési tevékenységet a megfelelő helyre irányítsák. A bányafúrások általában egy-egy felállásból (a feltáró vágatokra merőleges) függőleges síkban, leggyakrabban a vízszintestől felfelé legyezőszerüen készültek. Helyenként lefelé is fúrtak, hogy a következő bányaszint feltárási rendszerét pontosítsák. A bányafúrások folyóméter mennyisége 100 000-es nagyságrenddel volt mérhető. Voltak évek, amikor elérte a 300-400 000 folyómétert. Az adatokból szelvényeket, térképeket készítettek a fejtések tervezéséhez. A bányafúrási legyezők síkja egymástól 5-25, néha 50 m között volt. Mivel az érctestek területe leggyakrabban néhány 100 m 2 , ezért az 5 és a 12 m-es szelvénytávolság volt a legelterjedtebb. A bányageológiát mindig jellemezte az a törekvés, hogy a gazdasági optimumra törekvésből kivegye a részét. Ha elképzeljük, hogy a produktív összlet dőléséből, vastagságából, az érctestek nagyságától hogyan függ a bányafúrások hossza, sűrűsége, ésszerű helyük kiválasztása, ezzel összefüggésben és ezen túlmenően a csapás- és keresztvágatok elhelyezése, stb., akkor érthetővé válik az a törekvés, hogy viszonylag kisebb kutatási-feltárási költséggel minél több fejtésre alkalmas érc váljon ismertté. Az is belátható, hogy a kutatás-termelés viszonyának van gazdaságossági optimuma. A lehető leggazdaságosabb termelés állandó igényként jelentkezett a Vállalat teljes tevékenységével kapcsolatban még akkor is, amikor a 80-as években már állami támogatásra szorult. Korábban már említettük Vincze János és Bodrogi Frigyes munkáját az ércmorfológiai elemekkel kapcsolatban. Bodrogi F. az érctesteket néhány tonnás ércmorfológiai elemek sűrűbb-ritkább véletlen halmazának tekintette. Ezen az alapon különböző ércesedésü területeket modellezett. Ez lehetővé tette a bányabeli kutatási hálósűrűség és az elvesző érc viszonyának praktikus vizsgálatát. A bányageológia fontos feladata volt a készletszámítás és készletgazdálkodás. A bányaüzemek a külszíni készletszámítás főként C 2 , de részben C\ és D kategóriájú készleteit megkapták. Ezt megfelelő arányban lebontották a tervezett bányaszintekre. Ez a készlet azonban csak azt jelentette, hogy a területen (ill. egy-egy bányaüzemben) összesen mennyi készlet várható. Ennek konkrét megjelenési formáját, az egyedi érctesteket a bányabeli kutatásnak kellett megtalálnia. Az érctestek készletszámításánál közismert módszert alkalmaztak, de az egyes bányaüzemek a jobb vagy rosszabb ércesedésüktől függően korrekciós koefficienseket is használtak, ami hasonló elven alapult, de nem volt azonos a külszíni készletszámításnál alkalmazott koefficienssel. Az egyes érctestek számított és lefejtett készlete között gyakran volt kisebb-nagyobb pozitív vagy negatív eltérés, ezek azonban összességükben kiegyenlítették egymást. Végül is az egyes bányászati szintek érctestenként számított készleteinek összege általában jó egyezést mutatott az adott bányászati szintről lefejtett, leírt és műszaki okokból veszteségként elkönyvelt ércek összegével. A bányában a szokásos A, B készletkategóriák helyett feltárt és előkészített készleteket tartottak számon. Feltárt ércvagyon eleinte az volt, ha elkészült a szint főfeltáró vágata és a készlet 50 x 50 mes hálóban meg volt kutatva. Előkészített készletnek az az érctest számított, amit bányavágattal három oldalról körülhatároltak. Ezek a meghatározások azonban nem váltak be. Az 1968 január 1-én életbe lépett bányageológiai szabályzat szerint feltárt ércvagyon az volt, ahol a szint főfeltáró rendszere, légvezetése elkészült, és az ércvagyont a mindenkori optimális kutatóhálózattal megkutatták, az érctestekre bontott készletszámítás megtörtént. Az előkészített készletekhez sorolták a feltárt készleteknek azt a részét, amelyben az érctest vagy egy részének vágattal való ipari érces átharántolása megtörtént. Ezek alapján jobban lehetett az ércvagyonnal gazdálkodni. Az említett bányageológiai szabályzat egyébként a teljes bányageológiai munkára kiterjedt. Időtállónak bizonyult, mert 1990-ig, sőt tulajdonképpen 1997-ig érvényben maradt. A készletgazdálkodásnak nagy fontossága volt a bányaüzemek életében. A folyamatosan egyenletes mennyiségű és minőségű érctermeléshez a feltárást és előkészítést állandóan végezni kellett, hogy a termeléshez szükséges megfelelő készlet rendelkezésre álljon. A minőségre is ügyelni kellett, mert a következő években is hasonló vagy ugyanolyan minőségű érc termelése volt a feladat, és ezért már a feltárt és előkészített ércvagyon megkutatásánál erre figyelni kellett. Végül is a rendelkezésre álló feltárt és előkészített ércvagyonhoz igazítva készültek a termelési tervek. Az ingadozás elkerülését megkönnyítette, hogy mindig több bányaüzem volt, azok már a tervezésnél ki tudták segíteni egymást, így a vállalati szintű termelés az adott időszakra vonatkozóan lényegében egyenletes volt. Ebben a tervszerű gazdálkodásban nagy szerepe volt a bányageológiának a földalatti kutatással, készletszámítással, készletnyilvántartással és a következő időben feltárásra kerülő bányaterületek, szintek földtani-ércesedési viszonyainak előrejelzésével.
