Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)
Hernyák Gábor: A rudabányai érckutatás utolsó 40 esztendeje
A részletes szerkezetelemzés lehetővé tette, hogy a Rudabányai-hegység mai szerkezeti felépítésének kialakulását fázisokra bontsuk. Az adatok alapján valószínű, hogy az ausztriai hegységképző fázis idején a triász képződmények DK felé a paleozoós képződményeknek ütközve pikkelyeződtek. Itt a triász rétegek dőlése DK-i irányba hajlik. A későbbi, larámi mozgások során viszont a DK-i paleozoós tömeg gyakorolt aktív, ÉNy felé ható nyomást a triász hegység peremére. Ennek hatására az egymásra torlódott pikkelyek darabokra törtek és így alakult ki a bonyolult, kétoldalas, háztetőszerű szerkezet. Az ércesedést követően a fő szerkezeti vonalak és az ezekre csaknem merőleges harántvetők újraéledtek, kialakítva a mai földtani képet. Ennek idejét a stájer mozgási fázisra lehet tenni, amelynek során az egész Rudabányai-hegység magasabb, kiemelt helyzetbe került, megteremtve így a sziderites vasérc oxidációs lehetőségeit. A fiatalabb mozgásokra a bányászat által feltárt sziderites érctestek feltöredezéséből lehetett következtetni. Az 1955 és 1975 között eltelt húsz év alatt a kutatások olyan, a szerkezetre vonatkozó tényeket tártak fel, illetve pontosítottak, amelyek a rudabányai ércesedést előidéző földtani események könynyebb megértését segítették elő annak ellenére, hogy az érchozó magmatest kora és anyaga mind a mai napig ismeretlen, arra csak analógiák alapján lehet következtetni. Az előzőekből kitűnik, hogy ezen földtani eseményekre a legnagyobb hatással a bánya területén keresztülfutó és azon túl is jól követhető ÉÉK-DDNy irányú fő feltolódási vonalak illetve az ezeknek alárendelt és rájuk csaknem merőleges harántvetők voltak. Az ércesedési folyamat során a tektonikai vonalak mentén a mozgások nem szüneteltek, hanem kisebb-nagyobb mértékben újraéledtek. A fúrásokkal megkutatott mélységig Rudabányán az ércelőfordulás csak a központi szerkezeti egység triász képződményeihez kapcsolódik. Maga az ércesedés legalább három, a szerkezeti formákkal összefüggő szakaszra bontható. • Az első szakaszban a fő feltolódási síkok és a harántirányú vetők mentén hematitos, enyhén sziderites, kalkopirites ércesedés érte a terület legnagyobb részét, amely azonban műrevaló ércet nem adott. • A második szakasz során történt a sziderites metaszomatózis, amely már csak a tektonikusán jól előkészített, a fő feltolódási vonalak mentén besűrűsödő repedésrendszerrel átjárt területet érintette. Ez a vasércképződés fő fázisa, amelyet Rudabánya, Martonyi, Tornaszentandrás és Uppony környékéről ismerünk. • A befejező szakasz a hidrotermális teléres-eres, Stockwerkes kifejlődés. Ez döntően baritot, kalcitot és szulfidokat (galenit, kalkopirit, fakóércek) valamint kevés szideritet rakott le a már említett fő feltolódási síkok és a harántvetők mentén. Az erre a szakaszra jellemző ásványok legfontosabb lelőhelyei az Andrássy I. és II. bányarészek nyugati oldalán voltak. Természetesen itt is a legjobban összezúzott zónákat érték a legintenzívebb hidrotermális hatások. A törések, vetők, feltolódási síkok és morzsolt zónák mentén gyakoribb volt az ércek megjelenése és breccsás, újraércesedett szakaszok is előfordultak. A fő szerkezeti mozgások és az ércesedés kora pontosan ugyan nem rögzíthető, mégis, analógiák alapján leginkább az ausztriai, a larámi és a pireneusi hegységképződési fázisokkal hozható kapcsolatba. A fenti megállapítások és a hozzájuk tartozó földtani térképek is csupán néhány oldalt tesznek ki egy szakmai cikkben, azonban csak a két évtizednyi kutatás több tízezer adatának feldolgozása után tudtuk elkészíteni ezt a teljesebb képet a rudabányai vasérctelepről. Az egyéb reménybeli területek kutatása 1968-ban, tehát amikor még fejlődőben volt a kutatás, Martonyi térségében 32 db kutatófúrást mélyített le mintegy 60-80 méterre az OÉÁ Kutató Vállalat csapata. A kutatás célja annak a vasércnek a körülhatárolása volt, amelyet a harmincas években fejtettek, sőt tulajdonképpen az ötvenes évek elején is kotorásztak belőle egy keveset. Annak idején ezt inkább vágatokkal kutatták és csak néhány kisebb mélységű fúrólyuk lett lemélyítve. A fúrásokat 50 x 50 méteres hálóban telepítettük az egyébként nagyjából egy kilométer átmérőjű érces területen. Körülbelül egymillió tonna vasérc - pátvasérc, barnavasérc és „ankerit" - lehet még ott. A DK-i oldalon a triász és a paleozoós képződmények határán, ugyanazokat a jellegzetes evaporitos becsípődéseket találtuk, amelyeket a vasércbányai, illetve később, a telekes-tetői fúrásoknál is megfigyelhettünk. Az innen származó minták elemzését öt alkotóra (Fe, Mn, Si0 2 , Ba, Cu) a
