Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Hernyák Gábor: A rudabányai érckutatás utolsó 40 esztendeje

OÉÁ központ határozta meg az évenként kutatásra költhető pénzt. Ennek összege a hetvenes évek elejéig növekedett, azonban ezután, gyakorlatilag 1972-től, többek között a cég recski mélyszinti ércesedéshez kapcsolódó távlati elképzelései miatt fokozatosan csökkent. A geológián dolgozók létszáma 1972-ig fokozatosan gyarapodott és ekkor érte el 15 fővel a maximumát, amelyből hárman voltunk diplomások. Itt dolgozott 1962-től többek között Harnos János, Baross Gábor, Molnár Pál, Radovics László, Nagy István és Gulyás Pálné is. Az 1976 és 1981 közötti hat esztendőben 120 darab maximum. 250 m mély, összesen azonban csak mintegy 13 ezer méternyi színesfémérc kutató fúrást mélyített az OFKFV illetve az OÉÁ Kutató Vállalat a bánya, illetve a Rudabányai hegység területén. A fúrólyukakat a fő szerkezeti vonalak és a harántvetők környezetébe illetve azokra a helyekre telepítettük, ahol a felszíni vagy a földalatti kis mélységű fúrások már ezeket a ércindikációkat kimutatták. Az itt mélyített lyukak - viszonylag csekély mélységük ellenére is - hasznosítható mennyiségű és minőségű réz- valamint ólomércet harántoltak a bánya Andrássy I. és II. illetve Vilmos bányarészein. Különösen ez utóbbi helyszínen, a már 25x25 mes hálóban fúrt lyukaknál előkerült, csaknem tíz méter vastag, 3% ólomtartalmú, galenites összlet volt igazán figyelemre méltó. A fúrások besűrítése után, a számításaink szerint mintegy félmillió tonna ércet találtunk egy viszonylag jól körülhatárolható zónában, átlag harminc méter mélységben, ma is megfogható helyen. Nagy hiánya volt ennek a színesfémkutatásnak, hogy külön jelentés nem készült róla, csak az éves összefoglaló jelentéseknek volt része. A érc jelentős hányada ma is ott van, ahol a fúrások azt megtalálták, köszönhetően a vállalat már korábban említett recski koncepciójának. Rézércet 1970 és 1979 között bányásztunk, galenitet egyetlen esztendőben, 1976-ban termeltünk ki ipari célra. A helyi ércelőkészítő mű flotáló berendezései összesen több mint százötvenezer tonnányi rézércet dolgoztak fel. Az így dúsított ércet egy ideig Recskre szállítottuk további feldolgozásra. A recskiek jelentős mennyiségű kohósítandó dúsítmányt szállítottak külföldre. Ennek egy részét Svédországba vitték, ahonnan a kiolvasztott színesfémeket - a rezet, ólmot, cinket - és a nemesfémeket - az aranyat, ezüstöt - hiánytalanul visszakapták és munkadíjat sem kellett fizetniük. Csupán a recski ércből kinyerhető szelént tartotta meg a skandináv cég. A mi általunk szállított, amúgy a recskinél magasabb réztartalmú dúsított érc azonban szelént egyáltalán nem tartalmazott, így azzal összekeverve már nem is volt olyan vonzó a svédeknek s attól fogva nem vállalták a kohósítást. A galenites ólomércet Gyöngyösorosziba vittük és ott történt az előkészítése. Az 1970-től a bánya 1985-ös bezárásáig lemélyített fúrások csaknem háromnegyede saját kivitelezésű, átlag 47 méteres volt, összesen alig több mint 80 ezer méter hosszban. 1981 végétől a labor csupán a vastartalom minőségi jellemzésére szolgáló összetevőket vizsgálta az egyre csökkenő számú mintában. Mivel az utolsó öt esztendőben már csak a nagy mélységből, döntően földalatti fejtésekből bányászott sziderit adta a haszonanyagot és mivel ennek kitermelési költségei az amúgy sem rózsás gazdasági helyzetben már leginkább a veszteséget növelték, ezért a fúrások kizárólag a termelés előkészítését szolgálták. Azonban ennek az időszaknak a történéseit mongóliai kutatási megbízatásom miatt csak távolról tudtam figyelemmel kísérni. Az mindenesetre már a hetvenes évek elején kialakult és a kutatások eredményeként megalapozottnak tekinthető véleményem volt, hogy a színesérc-vagyon kitermelése is gazdaságosan megoldható lett volna Rudabányán, ha nem a nagy volumenű, a szelektív termelést kizáró bányászatot állítják egyetlen választható alternatívaként elénk. A fúrómagokat faládákban kellett tárolni fedett, jól zárható helyen. Ez annál is inkább indokolt volt, mivel a mintázások nem terjedhettek ki a fúrólyuk minden centiméterére és az idő előrehaladtával, a vizsgálati és feldolgozási technológiák fejlődésével lehetett új, hasznosítható információkhoz jutni a magminták ismételt szemrevételezésekor. így tehát a minták valamennyi darabja fontos és drága reprezentánsa volt a terület földtanának, aminek megőrzése elengedhetetlen feladatot kellett volna hogy jelentsen mind a kutató és termelő vállalatoknak, mind a tudományos intézetek számára. Nos a fúrómagokat tároló mintaraktár épülete a bánya területén, kerítéssel körülzárt helyen volt. Amikor 1980-ban Mongóliába indultam még épségben láttam, ám mire két év múlva először hazatértem, a kerítést leszedték, ajtaját feltörték és a fúrómag ládák egy részét már elvitték. Szerteszét hevertek a kőzethengerek darabjai az épület körül. Tudta ezt a bánya vezetése és hát tudták a kutatók is, de semmi nem történt a magminták megóvására, hiába hívtam fel az illetékesek figyelmét. 1986-ra az épületnek csak a nyomát tudtam meglelni. A bánya különböző részein, a rekultivációval részben lefedetten találtam néhány kupacnyi fúrómagot, amelyekkel természetesen már semmit nem lehetett kezdeni. Semmivé vált több évtizednyi kutatásnak a jövő számára is értékelhető mintaanyaga.