Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Hernyák Gábor: A rudabányai érckutatás utolsó 40 esztendeje

Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből XIII. Érckutatások Magyarországon a 20. században, 2002, 235-245. oldal A rudabányai érckutatás utolsó 40 esztendeje HERNYÁK Gábor

1 3733 Rudabánya, Rózsavölgy u. 2. Történeti előzmények Az ércek kutatása Rudabánya környékén természetesen jóval régebbi időkre nyúlik vissza, mint amióta ezt a manapság használt fogalmat tudományos tartalommal megtöltötték. Valójában mind a bronzkor, mind a középkor bányászainak szüksége volt valamiféle ismeretre az ezen a területen előforduló kőzetekről. Az ismeretek begyűjtése nélkül meglehetősen nehéz lett volna a fémeszközök alapanyagát kitermelni és belőle rezet, ezüstöt, ólmot vagy vasat olvasztani. Tehát az ércek kutatása akkori szóval „turzása" -, habár csupán a tapasztalatra alapulva, de szakma volt már évszázadokkal ezelőtt is. Ahogyan azokban az időkben mindenütt, itt is a külszíni kibúvásokban megtalált ércnyomokat követték. Amikor a felszínen már kimerült a lelőhely, föld alatti, szűk szelvényű vágatokkal tárták fel és fejtették le az eret, a dúsulást. A gyakorlati tapasztalatok és a megszerzett ismeretek a későbbiekben már kutató vágatok kihajtását eredményezték olyan hegyoldalakban is, ahol külszíni kibúvások egyáltalán nem voltak. A hegylábaktól távol eső területeken kutatóaknákat és azokból szintesen hajtott vágatokat mélyítettek, azonban innen a termeivény kiszállítása csak lényegesen nehezebb munka árán történhetett meg. A rudabányai szeszélyes ércelőfordulás nem tette lehetővé a teléres érceknél megszokott kutatási, feltárási tevékenységet. Itt nincs a telepre jellemző, konzekvensen jelentkező kőzet a haszonanyag alatt és fölött. Az érces összlet egymástól elszigetelt tömzsökben, lencsékben illetve azokon belül a réz- és ólomércek kiszámíthatatlanul elhelyezkedő zónákban, telérekben, erekben fordultak elő. Egyedül a barit adhatott némi támpontot a bányászoknak, hisz ez mindig az ércesedést lezáró, utolsó ásványkiválás, így aztán a kibúvásokban már feltárt érclencsékről indított vágatokkal a kutatás eredménye leginkább a bányászérzéken és a jó szerencsén múlt. Határozott fekü- és fedőkőzetek a vasérctesteknél sem találhatók. Bár a leggyakoribb mellékkőzet a márga és az agyagpala, mégis sokhelyütt az érc dolomitba megy át és nem ritkán pannonkorú agyag- vagy homokréteg fedi. Elismerésre méltó tehát az a szakértelem, amely biztosította a fent említett nehézségek ellenére, hogy a rudabányai ércelőfordulás ezüst-, ólom- és rézkészleteit az évszázadok alatt az egykori vasércbánya művelt területén csaknem maradék nélkül kitermelték. Ennek érdekében hajtották azt a sok ezer folyóméternyi vágatot, mélyítették az aknák tucatjait, amelyek nyomait ma is megfigyelhetjük az Andrássy és a Vilmos bányarészekben. Az 1880-ban elkezdett iparszerű vasércbányászat igényelte először igazán azt a geológiai feltárást, ami az ércek helyzetét és minőségét meg tudta határozni úgy, hogy a kitermelés gazdaságosan tervezhető lehessen. Ebben az évben írja le szakavatottan Maderspach: Magyarország vasérczfekhelyei című könyvében az egyes bányarészek teleptani jellemzőit, megjegyezve például a Gombossy és Lónyay bányatelkekre vonatkozóan, hogy „A vaskő többnyire vörösvaskő; sajnos azonban, hogy e nagyszerű lerakodás vasköveit nem kis mértékben rondítják rézérczek. " A huszadik század elejére a technika rohamos fejlődésének köszönhetően a földtani tudományok és ezen belül a tudományosan megalapozott kutatási módszerek is óriási változáson mentek át. Az 1890es évektől Rudabányán már fúrólyukakat mélyítettek és a kutatóvágatokból származó ismereteket ezekkel össze tudták vetni. Azonban kizárólag így, a kitermelés során megismert, az ércföldtani viszonyokra vonatkozó megállapítások hatottak a bányászatra. A tudományos kutatók által feltárt átfogó 1 A kézirat összeállításában közreműködött: Horváth István.