Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Molnár József: Az Eger és a Demjén környéki mangánkutatás

Kőzettani kifejlődés A rétegsor fő tömege Egerben és Demjénben többé-kevésbé homokos agyag, agyagmárga és márga. Demjénben a 9. sz. fúrás teljes mintaanyagán többféle (szemcseösszetétel, pH, karbonáttartalom stb.) vizsgálatot végeztünk azért, hogy a kiscelli agyagban megfigyelhető szabályszerű változásokat a mangános agyagszintek megjelenése szempontjából értékelhessük. Ilyen jellegű változásokat azonban nem tapasztaltunk. Az üledékképződést az Eger környéki rupélienben igen sokféle tényező határozta meg, így az andezittufa-szórásnak is jelentős része volt az üledékgyűjtő többszöri megzavarásában. A Majzon-féle 3. foraminifera-szinten keresztül a 4. szint felé többszöri szabálytalan ingadozással fokozatosan a durvább, homokosabb üledék előtérbejutása figyelhető meg. A Demjén 9. sz. fúrás rétegsorában 15 jelentősebb tufaszint mutatható ki. A tufaszórás közvetlen hatását a mangán-karbonátos üledékképződésre a szelvény nem igazolja. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a legjelentősebb vastagságú mangános agyagtelepek a fúrási szelvények erőteljes tufaszórással jellemzett részére esnek. Gyakran közvetlenül a tufaszórás megindulásához vagy befejezéséhez kapcsolódnak, de a mangános üledékek megjelennek a rétegsor tufaszórástól mentes szakaszán is. A rétegsor kőzettani vizsgálata során baktérium-működés révén keletkezett apró piritkonkréciók elterjedését is tapasztaltuk. A kéntartalom mennyiségi meghatározására azonban a vizsgálatok nem terjedtek ki. A fúrási szelvényekből az látszik, hogy a mangán-karbonátos üledékek megjelenése a kevésbé pirites szakaszokhoz kötődik. Több helyen a pirittartalom megjelenése úgy hat, hogy elvágja a mangános üledékképződést. A bakteriopirit megjelenésével való összefüggés az üledékképződés körülményeinek megítélésének szempontjából érdekes. Kétségtelen, hogy a mangános üledék felhalmozódása redukciós környezetben folyt le, hiszen a karbonátos ércben elsődleges mangán-oxid csíkok csak elvétve és alárendelt mennyiségben jelennek meg. A túlságosan nagy szervesanyag-tartalom és az erősen redukciós környezet azonban a mangán-felhalmozódásnak nem kedvezhetett. A szemcsenagyság-vizsgálatok meglehetősen egyhangú homokos-agyagos üledéksort jellemeznek. A finomabb vagy durvább üledék megjelenése között összefüggés nem látszik. A Demjén 9. sz. fúrás szelvényében a pH 7,5-9,5 szélsőérték között változott. Mangánfelhalmozódást csak közepes, 8-9 közötti pH-értéknél találtunk. A karbonáttartalom a rétegsoron keresztül meglehetősen változó, közelítően az agyagmárgáknak megfelelő összetételt mutatja. A mangán-karbonátos telepek mindig nagyobb karbonáttartalmú értékkel jelentkeznek. A kiscelli agyag Eger környéki rétegsorában a 4. foraminifera-szint különösen gazdag andezittufa és tufit közbetelepülésekben, s vastagságuk néhány mm-től több m-ig változhat. A különböző erősségű és tartamú tufaszórások termékei igen változatos alakban halmozódtak fel. Valamennyi a tengerfenéken ülepedett le, s eredeti alkatát a halmirolízis többé-kevésbé megváltoztatta. Mikroszkópos ásványmeghatározásra még a legépebbnek látszó tufa-változat sem volt alkalmas. Egertől É-ra a Sík-hegy területéről származó zöldesszürke tufapad szemcsés-morzsalékos anyagából készült kémiai elemzést az I. táblázat tartalmazza. Az elemzés adatai szerint a tufa-közbetelepülés az andezit-vulkánosság termékének minősíthető. A tufákon a halmirolitos bontás különböző fokozatai figyelhetők meg az eredeti tufaszerkezetet némileg megőrző változatoktól a szerkezet nélküli, kagylós törésű szalonnás tömegekig. Színük többnyire zöldes árnyalattól a világos szürkén keresztül a feketéig változhatnak. Lebontódásuk montmorillonitot eredményezett, s így az egyenletesebb összetételű, teljesen lebontott tufapadokból jó minőségű bentonit keletkezett. Az egri Merengő-táróval feltárt zöldesszürke, szalonnás bentonitréteg a hasonló képződésű istenmezejei bentonittal egyező minőségű. A táró 94,50 m-énél harántolt 2,5 m vastag bentonittelep jellemzőit az Ásványbányászati Központi Laboratórium és az ELTE Kémiai Technológiai Tanszéke határozta meg. Vizsgálatuk szerint a bentonit ionkicserélő-képessége 140, kötőképessége 900 g/cm. Az agyagos-homokos üledékanyaggal keveredett tufitok elterjedése és változatossága a tufákénál is nagyobb. A 4. foraminifera-szint felsőbb részén különösen gyakoriak a homokos tufitok, nagy tömegű sekély vízi ülepedésre utaló szenesedéit növényi maradvánnyal.