Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Kun Béla: A nyugat-mátrai érckutatások

2. ábra: Az altáró bejárata jelenleg. A feltárási terv elkészítése után hozzáfogtunk annak megvalósításához. A telérek hegyes vidéken, lakótelepüléstől távol fekszenek, a munkát út- és lakáslehetőségek nélkül kellett beindítani. Ezt a helyzetet súlyosbította az a körülmény, hogy mindez 1949-ben történt, amikor a megfelelő munkakörülményeket nem lehetett biztosítani, még a legszükségesebb szerszámokat sem. Ezeket a - mai szemmel normálisnak nem nevezhető - élet- és munkakörülményeket csak azok vállalták, akiknek a szakma iránti szeretet, az újat alkotás, a bánya jövőjében való hit és a lelkesedés hajtotta napi munkájukat. A vállalat igazgatója (Molnár Károly) és főmérnöke (Kun Béla) az irodaként kapott épület emeletén lévő szobában lakott, az üzem vezetőjével (Miskei Kálmánnal) és a munkaügyi osztály vezetőjével (Érdi Jánossal) kétemeletes vaságyon. Az üzem rendelkezett egy, a második világháborúból visszamaradt Dodge gyártmányú, terepjáró kis teherkocsival. Ez a szállítóeszköz az erdei úton - 13-szor keresztezve a hegyi patakot (Toka-patak) - végezte a kisebb anyagok, élelmiszer, posta, valamint esetenként a szervezett személyszállítást, ha erre véletlenül volt ideje. Ha hirtelen nagy esőzés következtében a meredek völgyekből lezúduló víz annyira megárasztotta a patakot, hogy a Dodge motorja a magas vízállás miatt már nem tudott üzemelni, valamint terjedelmes anyagok szállítására bérelt lovas fogatokat kellett igénybe venni. A munkahelytől 1 km-re északra (Károly-táró) az Urikány-Zsilvölgyi Rt. által épített két épület (lakás) és egy fából épült erdészház állt mindössze legényszállás céljára, az üzem rendelkezésére. A megfelelő szálláshely és az út hiánya miatt a környező falvakból csak végszükségben jelentkeztek munkára, emiatt a törzslétszám kialakítása 1949-51 között rendkívüli nehézségekbe ütközött. Szakmunkásokat főleg Recskről és Rudabányáról kellett áthelyezni 3-6 hónapos kiküldetéssel. Elhelyezésükre 1951-ben legényszállót építettek. Nem kis nehézséget okozott az üzemvezetésnek, hogy a kéthetenként visszatért dolgozók a Gyöngyösorosziban menetrendszerinti pincelátogatás, a „megkóstolt" és feltankolt bor- és pálinkakészletek miatt munkaképességüket csak másnap, a délutános műszakra érték el. Mérsékelt italozás a dolgos hétköznapok alatt is gondot okozott az üzemvezetésnek, mert a segédmunkát adó környező falvakból naponta gyalog, majd később részben a bányát megközelítő autóbusszal („fakarusz") bejáró dolgozók zsebében a pálinkásüveg éppen olyan tartozék volt, mint a kezükben hozott karbidlámpa és a rajtuk lévő munkaruha. A távol lakó mátrakeresztesi dolgozók Bagolyirtástól csak gyalog tudták megközelíteni az üzemet. Az altáró 1949-ben Pantó Endre műszaki igazgató rendelkezésére a rudabányai altáró felső vezetékes mozdonyszállításra alkalmas szelvénye szerint indult, azonban a közvetlen műszaki vezetés - a nagyobb folyóméter-előrehaladás reményében - a szelvényt 2 fm után 5,5 négyzetméterre szűkítette.