Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Nagy Béla: A Börzsöny hegységi érckutatások legújabb kori (1946-2000) története

Néhány évtized múlva - amikor a Selmecbányái levéltárban megtaláltuk a XVIII. században készített térképeket - vált nyilvánvalóvá, hogy a Ludmilla-táró tulajdonképpen a Fagyosasszony-tárók víztelenítő altárója volt, így ha az eredeti tervet megvalósították volna, új használható ismereteket akkor sem kaphattak volna. A Ludmilla-táró bal első harántvágatának kihajtása is nehézségekbe ütközött, ezért úgy döntöttek, hogy az Alsó Rózsa-táró impregnációs ércesedésének mélységi megvizsgálására kutatóaknát mélyítenek. A kutatóaknát a táróban végzett résmintázások után, a „tömzs" két egymásra merőleges harántolása után, az ércesedés alaprajzi középpontjában mélyítették le. Pantó G. (1949) az újabb feltárásokból kikerült ércanyagok ércmikroszkópos feldolgozása során megrajzolta az ércesedés genetikai képét. Vizsgálatai alapján elkülönítette a Rózsa bánya impregnációs ércesedését a Fagyosasszony bánya teléres ércesedésétől. Az eltérő érckifejlődéseket a mellékkőzetek hatásával magyarázta. Ércmikroszkópos vizsgálatai alapján az ércásványok között egy nagy és egy kis hőmérsékleten keletkezett generációt különített el, amelyek „egymásbatolt megjelenése az ércesedés vertikális öveinek helyzetére vonatkozóan minden következtetést meghiúsít". Vizsgálatai során felismerte és leírta az arzenopiritet, argentitet és a bizmutásványokat: a bizmutint és a cosalitot, a termésbizmut félreismerése miatt tévesen proustitot jelölt. Megállapította, hogy a Rózsa bánya impregnációs ércesedése az átlagminták ércelemzései alapján mürevaló nemesfémtartalommal rendelkezik. Az ércesedés „fejtésre érdemes lehet, ha az érc fémtartalma csapás mentén és függőlegesen nagyobb kiterjedésben .... hasonlónak adódnék". Az Alsó Rózsa-táró impregnációs érces zónájában mélyített kutatóakna 1949-ben 41 m mélységig mélyült. Az aknában feltárt ércesedés nem bizonyult összefüggőnek, de a -35 m-es szinten kihajtott hosszanti és harántirányban kihajtott kutatóvágatok, amelyeknek az összes hosszuk 126 m volt, helyenként ismét gazdagabb impregnációs zónákat tártak fel, sőt egy nagyobb dúsérces fészket is feltártak. A Ludmilla-táróban tömedékként nagy, szfalerites dúsérces darabokat találtak, amelyek a Fagyosasszony bánya teléreit is kedvező színben tüntették fel. 1949. év végére, az addigi eredmények alapján minden érdekelt szakember szükségesnek tartotta a kutatások továbbfolytatását, a kutatás módjában azonban komoly véleménykülönbségek merültek fel. Ajtai Zoltán (a Bányászati Kutató Intézet későbbi igazgatója) 1950. áprilisában a Magyar Tudományos Akadémia Földtani Bizottságához javaslatot nyújtott be a nagybörzsönyi ércesedés altáróval történő megkutatására. A kérdést a Földtani Bizottságban és a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium Műszaki Osztályán többször is megvitatták, végül egy háromtagú szakértőbizottság kiküldését határozták el. A Szakértőbizottság tagjai: Földvári Aladár, Halász András és Pantó Gábor voltak. A szakértők a feltárások részletes bejárása alapján úgy vélték, hogy a nagybözsönyi érckutatások kérdése az eddig megnyitott szinteken egyértelműen nem zárható le (Halász et al., 1951). Felteszik döntésre a kérdést: „Amennyiben a mélyebbszinti kutatás a színesfémek hazai bányászata szempontjából szükséges, úgy ennek lehetőségét biztosítani kell." Megállapították azt is, hogy új szint kiképzése az addig létesített feltárásokból (szűkszelvényű, kézi szállítású kutatóakna) nem oldható meg, ezért az altáró telepítése indokolt. A térszíni adottságok miatt egyetértettek Ajtai Zoltán és Georgieff Doszev Traján (bolgár származású bányamérnök) javaslatával, hogy erre a 361 m-es szint a legalkalmasabb. A szakértők az Ajtai-Georgieff tervet azonban módosítani javasolták, úgy, hogy a kihajtásra kerülő altáró ne közvetlenül a Rózsa bánya, hanem a Ludmilla-táró alá irányuljon, hogy abból csapásirányú vágatokkal körülbelül egyenlő távolságban elérhetővé váljon a Rózsa bánya és a Fagyosasszony bánya ércesedése is. A szakértők az altáró kihajtásával közel 2600 fm vágat kihajtására tettek javaslatot. Az altáró kihajtása - a felsőbb szinti kutatások leállítása mellett - 1951. októberében indult meg, és az érces csapást (az 1600 m hosszúságot), rendkívül sok műszaki probléma, vízbetörés, omlás stb. miatt csak 1954. márciusában érték el. Az Ércbányászati Tröszt a börzsönyi kutatás villamos energiával való ellátása után 1954 elején a Rózsa-aknát újratelepítette, s a -70 m-es, továbbá a -96 és -112 m-es szinteken való kutató harántvágatok kihajtása után az altáró szintjét (-123 m) 1954 nyarán érték el. Közben 1952-ben Koch S. és Grasselly Gy. a Szegedi Egyetem Ásványtani Tanszékén részletesen megvizsgálták a feltárásokból kikerülő érceket. Az idősebb ércesedési szakasz ásványai között megtalálták és leírták a valleriitet, a második szakasz ércesedésében a termésbizmutot, amelyet Pantó G. tévesen proustitnak határozott meg, továbbá termés aranyat, jamesonitot, és a semseyitet határozták meg. Vizsgálataik alapján bővült a felismert és leírt másodlagos ásványok sora is. A szöveti formák pontos elemzése révén az ércképződés szakaszait elkülönítették, az ércesedés jellegeit a herzsabányai