Balogh Béla, Oszóczki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt - Nagybánya és környékének bányászata, ércfeldolgozása és pénzverése 1700 előtt (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 12., Miskolc – Rudabánya, 2001)

TÁRSADALMI ÉS SZOCIÁLIS KÉRDÉSEK - Munkáslétszám, munka- és kereseti viszonyok, önsegélyezés

Az említett szabályzat csupán a teljesítmény bérezést engedélyezte. Az 1570-es rendelkezések értelmében azok a zúzda-felvigyázók, akik két zúzóval dolgoznak, heti 1 forint és 25 dénárnyi fizetést kaptak, de ha csupán egy zúzót működtetnek, 90 dénárnál többet nem kaphattak. Az ércmosó munkások 66 dénárt, az ülepítők ugyanannyit, de ez utóbbiak közül, akik arra érdemesek voltak, elérhették a heti 70 dénárt is. 1578-ban a bányakovácsok keresetét is az elvégzett teljesítmény mennyisége és minősége alapján szabályozták. Az előleget felvett munkások munkaadójukat csak tartozásuk kielégítése után hagyhatták el vagy cserélhették el mással, a felvigyázók pedig csupán a háromtól hat hétig tartó felmondási idő leteltével élhettek a munkaadó cseréjének a lehetőségével. Bármelyik alkalmazott meglévő munkaadójától történő elcsalogatását szigorúan büntették.(121) Ezek a szabályzók többségükben már a korakapitalista viszonyokat tükrözik, de néhol még a középkori céhrendszer egyes jelei is nyomonérhetők. Ez utóbbi megállapítások hatványozott módon az 1581-ben megalakult felsőbányai „bányász céh" rendszabályaira is érvényesek.(122) A jelzett évben Felsőbánya bányász-társadalma tagja lett egy olyan középkori korporativ szervezetnek, mely működése célkitűzéseként az idegenből érkezett magános bányászok és a bányászattal összefüggő munkát végzők betegsegélyezését és esetleges haláluk alkalmával történő eltemetését jelölte meg. Az egy évre választott két-két céhmester és tizedes felügyelete alatt a bányászcéh minden tagja hetente egy-egy dénárt fizetett a céhkasszába. Az így összegyűlt tőkéből minden céhtag, betegsége idejére, heti 33 dénárnyi segélyt igényelhetett, melyből egy dénárt tagdíjként visszatartottak. A céhtagok és ezek gyermekei halálozása esetén a temetésen a céh minden tagja kötelezően megjelent. Megalakulása után 60 évvel a városban külön említik a „bányászok céhét" és külön az „istompművesek céhét",(123) a következő évszázad közepén megalakult társasládáknak (Bruderlade) pedig ezek képezhették az alapjait. A nagybányai pénzverde körzetéhez tartozó bányák, zúzdák és kohók munkástársadalmának teljes keresztmetszetét források hiányában nincs módunkban elkészíteni. Azonban azokra az évekre, amikor a kincstári bányák és kohók művelését Nagybánya városa mint bérlő végeztette, a bérelszámolási jegyzékek is megmaradtak. Bérelszámolást egy naptári évben négyszer végeztek. Ezek elemzése alapján több kérdésre feleletet nyerhetünk. Vizsgálódásunk alapjául az 1630. augusztus 17. és november 19. közötti fizetési jegyzékeket vettük irányadónak. Ebben az időszakban a bérlet tárgyát képező munkahelyeken összesen 426 személy dolgozott. Közülük húszan mint felügyelők vagy mesterek dolgoztak, a többi 406 munkás volt. 200 személy a bányákban és a feltárásnál dolgozott, 28-an a két működő zúzdában, 25-en a kohóknál, 12-en pedig a pénzverdénél foglalatoskodtak. A fennmaradó 161 személy főként mint favágó, szénégető és szállító dolgozott. (124) A város által művelt Nagybánya körüli bányák 1630-ban a pénzverdében feldolgozott nemesfémek összmennyiségének megközelítőleg az egyharmadát szolgáltatták. Feltételezve, hogy ezen bányák termelékenysége általában megegyezett a pénzverde körzetéhez tartozó felsőbányai, kapniki, láposbányai stb. művek hozamával,