Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

TELKIBÁNYA KIRÁLYI BÁNYAVÁROS VIRÁGKORA

egyházi központok voltak, hiszen itt voltak írás- és törvényismerő emberek, hanem azért is, mivel a szepességi bányavidék központjában a bányajogot és a földtudományokat ismerő papok is voltak. Ennek bizonyítéka, hogy a határkitüzéseknél igen jó műszaki érzékkel azokat a kálidús részeket jelölték meg, amelyhez a nemesérc-előfordulás kötődött. A szepesi káptalan a király utasításának megfelelően egy Beke nevű testvért adott a királyi delegációhoz és így érkeztek meg Telkibányára. Nagy esemény lehetett akkor egy ilyen magas rangú egyházi személlyel kiegészített királyi küldöttség érkezése Telkibányán, hiszen a küldöttséget rangjukhoz méltó pompával kellett ellátni. A határkitüzés nagy munkát jelentett, mivel a hegytetőn, vagy éppen a szűk völgyekben határjelző dombokat kellett emelni, vagy sziklát megfaragni. A határkijelölésről részletes jelentés készült a királynak alaposan körülírva, földrajzilag meghatározva a határpontok helyét. A kitűzött határok elnevezéseit a latin szöveg kissé torzítja de az okmányban említett elnevezések jó része még ma is használatos, vagy átalakult formában felismerhető, mint pl. Fekete-hegy, Kisbik-kút, Ökörhegy, Őr-hegy, stb. Ebből az időből származik a hazánkban egyedülálló bányászati emlék, a bányászjelvénnyel ellátott, nagyméretű határkő-szikla, amely a Kánya-hegy északi oldalán a Lapis-patak völgyében található, mai nevén Radácsi-kő, ami a későbbi birtoktulajdonosról kaphatta a nevét. Több mint másfél hónapig tartott ez a határjárás és határkitűzés, hiszen július 31-én tért vissza a delegáció a szepesi káptalanba, ahol megfogalmazták a rendelet vég-