Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A BÁNYÁSZAT TECHNIKATÖRTÉNETE - Ércelőkészítés

a meddő részt a kifejtett üregekbe tömedékélték. A dúsításra érdemes érceket első lépésként mosásnak kellett alávetni, amelyet általában osztályozással kapcsoltak öszsze. A nagyobb darabokat kézzel kiválogatták és a meddő részektől megtisztították. A legfinomabb, iszappal elfolyó rész egy ponyvás szeren ment keresztül, ahol a nemesércszemek a megakadtak, leülepedtek. A középső terméket, az un. zúzóércet nyilaszúzókon, vagy szárazmalmokon őrölték tovább és szereken osztályozták. A bányászat megindulásakor őrlésre csak kézi malmokat használtak, ezekből néhány darab előkerült a Jóhegy-patak völgyében. A legelterjedtebbek voltak a vízkerékkel meghajtott nyilaszúzók, amelyeknek számos változata ismeretes. A kisebb fémtartalmú érceknél, amelyeknél a mechanikus dúsítás, a szerelés nem vezetett eredményre amalgamálási eljárást alkalmaztak. A tört ércet egy homorú malomkő páron tovább őrölték mindaddig, amíg a finom szemcsék a vízzel továbbfolytak egy többlépcsős kádrendszerbe, ahová higanyt adagoltak és mechanikus keverő lapáttal addig keverték, míg a nemesfémek a higannyal egyesülve, amalgám formájában a keverő kádak alján összegyűltek. E technológia igen kiterjedt volt Telkibányán, erre utalnak a mozsárszerü amalgamáló malomkövek. Ezt az eljárást a 19. században is igen kiterjedten alkalmazták, elsősorban a magánvállalkozók, természetesem már egy korszerűbb berendezéssel. Erre utalnak azok az okmányok, a melyek higany beszerzésével kapcsolatosak. A nemesfémeket lepárlással választották el a higanytól, amelyek jóval dúsabbak és tisztábbak voltak, mint a szereléssel dúsított ércek. A magasabb kéntartalmú érceket un. klórozó pörköléssel kezelték, amelyeket zárt kemencében, vagy pörkölő