Uzsoki András: Adalékok az aranymosás történetéhez és technikájához (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 31., Rudabánya, 2004)
Bevezetés
kvarchomokkal együtt az aranyszemcsék is itt rakódnak le, leginkább a zátonynak a vízáramlással szembeni oldalán. Itt érvényesül először az arany egyik jellemző tulajdonsága, a nagy fajsúlya, ugyanis a századmilliméternyi kicsinységű fémszemcséket a lelassult vízfolyás már nem képes tovasodorni. Az aranyszemcsék lerakódásának a folyamatát a fent elmondottakban természetesen nagyon leegyszerűsítettük, a valóságban azonban ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb mechanizmusról van szó. Ugyanis egy folyó földtani élete folyamán hatalmas területeket pusztít le és tölt fel, s közben számtalanszor medret is változtat. Különösen nagy áradások alkalmával végez medermélyítő munkát a felsőszakasz- és részben a középsőszakasz jellegű részeken, ugyanakkor részben épít és nagy mennyiségű hordalékot rak le az alsó szakaszán. Az utóbbi helyen ilyenkor nagy mennyiségű aranytartalmú ásványi anyag halmozódik fel, ha az aranyszemcsék feldúsulására alkalmasak a körülmények. Ilyen esetben tulajdonképpen két lelőhelyről kerülhet ide az arany: 1. a hegyekből lemosódott elsődleges előfordulásokból, 2. a folyó korábban esetleg évmilliókkal, évezredekkel vagy csak évszázadokkal stb. előbb - lerakott törmelékkúpjából, ahonnan partszakítások révén viszi tovább a víz sodra az aranyban gazdag hordalékot. Ezen kívül a folyóknak évente szinte szabályosan ismétlődő ritmusélete van. A tavaszi hóolvadásokat követő áradások, a nagy esőzések utáni magas vizek mind újabb és újabb aranyat szállítanak és raknak le. Ez a törvényszerűség a világ valamennyi folyójánál megvan, így a nemesfémet rejtő föveny lerakódásának feltételei is azonosak. Európában a két legnagyobb aranytartalmú folyó, a Duna és a Rajna és ezek számos mellékfolyója mentén az ember ősidők óta megfigyelte ezt a jelenséget, megismerte a folyó életét, évszakonként változó viselkedését. Eközben tapasztalta azt is, hogy a folyók alacsony vízállása idején vízmentessé válnak a zátonyok és azok a partszakaszok, ahol nagyarányú a fövenylerakódás. Az őskorban a folyó az ember számára a megélhetést, a közlekedést, a védelmet jelentette, tehát elválaszthatatlanul egymásra