Szojka Gyula: A természet a néphitben, tekintettel a dobsinai babonákra és népmondákra (1884) (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 26., Rudabánya, 2002)

Àz ember előtt a vallásos tisztelet első tárgya természetszerűen a természet volt. Az ember, maga is a természet lénye, a természet hatása alatt áll szünetlenül és kikerülhetetlenül. A természeti tünemények a jól- vagy rosszullét, a hála vagy félelem és ennek kapcsán a csodálat és tisztelet érzetét keltették benne. Hatásukat látta és érezte, okukat és összefüggésöket nem Ösmerte. Kereste hát bennök azt az erőt, a mely létrehozza és elenyészti a természet tárgyait és a melv előidézi és megszünteti a természet folyton váltakozó tüneményeit. A bennök nyilvánuló természeti erőkben vélte megtalálni a végetlent, a szellemet, a melyet hinnie, tisztelnie, imádnia lehessen. Azt a szellemet pedig, a melyet naiv hitével természetszerűen csak a maga lelkéhez hasonló szellemlénynek tudott hinni, beleképzelvén a természet egyes tárgyaiba és tüneményeibe, ezeket megszemélyesítette. Hitt bennök, félt tőlük, tisztelte és istenekül imádta őket. Róluk való hiedelmei teszik ősvallását, a melynek maradványai a népek hitregéi, mondái és babonái. Maradványok, a melyeknek ősértelmét elmúlt évszázadok földerithetetlen homálya takarja. A természetről szólva, követni fogom a négy elem, u. m. : levegő, tűz, viz és föld szerinti beosztást. A modern tudományban meghaladott álláspont a négy elem, a néphitben nem az. A természetnek a néphithez való viszonyát tárgyalván, ezen beosztást találtam alkalmasnak, annyival is inkább, minthogy ezen előadásomban nem a szorosan tudományos szempont az irányadó. Az elemek elseje, a levegő, mint levegő a régiek négy eleme közül a mondaképzésre tagadhatatlanul legalkalmatlanabb. Mint mozdulatlan és érzékeinkkel észrevehetetlen