Szojka Gyula: A természet a néphitben, tekintettel a dobsinai babonákra és népmondákra (1884) (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 26., Rudabánya, 2002)

A növényekénél is kiválóbb állást foglalnak el a néphitben az állatok, már csak azért is, mivel amazoknál közelebb állanak az emberhez. Azon emberies észjárás, a melyet olykor elárulnak', az ember előtt rejtvény volt. Azért a néphit bennök valami magasabbrangu, valami isteni lényt sejtett és ebből folyólag megadta nekik a beszéd képességét, a halhatatlan lelket és szellemekké, kísértetekké változtatta őket. Aztán öszszefiiggésbe hozta az ég tüneményeivel : a kigyót a villámmal, mert mindkettő czikkázva kígyózik ; a farkast a széllel, mert mindkettő süvölt ; a tehenet a felhővel, mert mindkettő tejet, — a felhő égi tejet, esőt — ád és igy tovább. A mint a néphit a csillagokat állatoknak gondolta, ugy a csillagoknak adózott tiszteletet az állatokra vitte át, őket is mint amazokat isteni természettel, jövőtudással, sorsintéző hatalommal ruházta fel. Csillagrokonságukból folyólag aranybiróknak, kincsőrzőknek hiszi. A mint a csillagok az éjszaka beálltával megjelennek és a feltűnő hajnallal eltűnnek, a néphitben az állatok is éjjeli kisértetek. Az elkárhozottak lelkei, a boszorkányok, a varázsolok, az ördög, igen sokszor állati alakban kisértenek. Nem akarom egyenként tárgyalni az állatokat, ugy a mint a néphitben szerepelnek. Es egészen mellőzöm e helyütt a képzelem és a hit oly csodás alkotásait, mint a minők a sasfejü és sasszárnyu oroszlán, a griffmadár, vagy a hamvaiból mindig újra föléledő phőnix madár, vagy a sokfejű és soklábu szárnyas kígyó, a tüzet és mérget okádó sárkány. Csak a vidékünkön általánosan elterjedt babonákat hozom föl, a melyeknek mindenike egy-egy vonás az illető állat mythosi jelleméhez. A b é k á t gyermekkoromban mindig kincsőrző szel-