Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)
Válogatás a magyarországi bányászmondákból
többiek és sok vizet kívántak inni. Erre a szegény emberre sokszor megharagudtak a bányászok. Hiába hordta a vizet, mert mire értük ment, hogy igyanak, akkorára mindig kifogyott a víz a vödörből. Hiába mentegetődzött, hogy telehozta a vödröt, nem akarták elhinni neki, hogy igazat mond. Mindig azzal gyanúsították meg, hogy nem akar dolgozni, mert lusta. Végül az egyik vájár javaslatára elhatározták, hogy meglesik, vajon hogyan tűnik el a víz a vödörből. Letették a tele vödör vizet a szokott helyre és félrehúzódtak. Csak annyira, hogy ne veszítsék el szemük elől a vödröt. Alig telik el néhány perc, halk cammogást hallanak. Egyre feszültebben figyeltek a sejtelmes sötétségben. Egy kis törpe közeledett a vödörhöz. Termetét meghazudtoló erővel felemelte a vödröt és kiitta fenékig abból a vizet. Aztán még elcsodálkoztak azon, hogy milyen rongyos ruhában jár a bányatörpe. Ahogy a törpe eltűnt, ők is előhuzakodtak a búvóhelyeikről. Hogy így megfejtették a dtkot, mentek és elmesélték a bánya vezetőinek is. Másnap azok is meglesték a törpét. Persze, minden ugyanúgy történt, mint előző napon. Csak a vízhordó embert alig tudták visszatartani. Az ugyanis csákánnyal akart nekirohanni a törpének, amikor a vizet itta. Tanakodtak, hogy mit tegyenek. Elhatározták, hogy meg fogják szabadítani a bányászokat a törpe kellemedenkedéseitől minden áron. Ezért a következő napon bevittek a nevezetes helyre egy pár csizmát és a törpe méreteinek megfelelő ruhát. Odahelyezték a teli vödör víz mellé. A törpe a szokásnak megfelelően megitta a vizet és magához vette a ruhát meg a csizmát. Örömmel távozott. De többet sohasem zavarta meg a bányászok munkáját. 341 (Somsálybánya) 139. Egy ember talált lenn a bányában egy aufledert [farbórt], felvette, nézegeti. Jön egy kis perkmannli, aki a félredógát végezte, hát azé vót a farbőr. Utánament a bányásznak és kérte vissza. Meg is alkudtak, a bányász kapott érte egy darab aranyat. 342 (Kishartyán) 140. Kis bányakocsis voltam a putnoki bányában. Ahogy hajtottam ki a sikta végén a lovat, megállított egy öreg bányász és így szólt hozzám: — No, öcsém, akarod-e, hogy legyen egy új ostornyeled, amilyet még nem is láttál? Tőlem kaphatsz egyet, ha kívánságom szerint fogsz cselekedni. Kaptam az alkalmon. Mondtam neki, hogy jó lesz! De mondja meg, hogy mit kíván cserébe érte. — Azt akarom — válaszolta a bányász -, hogy vágjuk meg egymás kezét a csuklónknál. Aztán illesszük össze a két sebet, hogy átszivárogjon a te fiatal véredből az én ereimbe. Nagyon elcsodálkoztam az öreg bányász szokadan kívánságán. Meg is ijedtem tőle, hogy ilyet kívánt tőlem. Ilyen csábításra nem hajlottam. Nem is kaptam új ostornyelet tőle. Máig is töröm rajta a fejem, hogy vajon miért kellett az öreg bányásznak az én fiatal véremből. 343 (Putnok)
