Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)
Válogatás a magyarországi bányászmondákból
„Hová tetted a gereblyémet?" A pásztor gondolta: mindent tud az öreg! hanem azért azt mondta: „Mi közöm nekem a gereblyéhez?" „Hát azt hiszed, nem tudom, hogy otthon a padlásra tetted? Eredj, hozd el, különben megemlegeted!" A pásztor megijedt s visszavitte a gereblyét, de a bányarém azt mondta: „Nem addig a! Büntetésül most hozd el a fiadat: egy évig nálam fog szolgálni. De elhozd, mert különben életeddel játszol!" A fiu beállt a szolgálatba. Könnyű dolga volt, csak a kertet kellett locsolgatnia. Kitelvén az ideje, a bányarém egy zsák aranyat adott bérül, de meghagyta, hogy hazáig ki ne bontsa. Nem tudta megállani. Kibontja a zsákot s látja, hogy lengő toborral van tele. Csúnyául szidja magában a bányarémet s kidobja a sok haszontalan tobort. Otthon elpanaszolta, hogyan főzte őt le a bányarém. Ekkor érzi, hogy egy tobor még a zsákban maradt, kiveszi s mérgesen az asztalra teszi: hát mindjárt fényes aranynyá vált. Bezzeg futottak vissza, hogy elhozzák a többit is, de már hült helyét találták. 313 (Helymegjelölés nélkül) 111. Van Körmöczön egy akna, a melyben hajdan nagyon sok arany volt. Egyszer egy munkás lenn dolgozott. A többiek már haza mentek, de ő nem akart felhagyni a munkával, mert dús aranyérre talált. Felment s két lámpát, egy uj csákányt s egy korsó vizet hozott magával. Tovább dolgozott. A munkában nagyon szomjazott s már csak kevés vize volt a korsóban. Mögötte egy kis, fekete nadrágos, vörös kabátos ember jelent meg, fején nagy báránybőr sapkával, balkezében arany mécsest, jobbjában ezüst kalapácsot tartott. Kérte, hogy adjon egy kis vizet. A munkás nem akart, mert neki is kevés van. Hiába ismételte kérését a kis ember háromszor s hiába fenyegetőzött, hogy ha majd ő látja el a munkásokat vizzel, nem lesz benne köszönet. A bányász még kinevette. Alig tesz pár csákányütést a sziklára, hátra néz, de már a kis ember eltűnt. Mire aztán visszafordult munkájához, az aranyér már eltűnt. Hiába fáradozott, nem akadt többé rá. Búsan kifelé indult. Sajátságos nesz ütötte meg fülét, a minőt öreg bányász létére meg sohasem hallott. Mindenfelől csöpögött a viz. Ettől fogva van tele az akna vizzel, a mely megakadályozza a bányászkodást. A furcsa kis ember a bányarém volt. 314 (Körmöcbánya) 112. A régi időkben aranyat, ezüstöt és rezet bányásztak a Ruda-hegyen nyíló tárókban, aknákban. A gazdag telérek hírére a világ minden tájáról özönlöttek Rudabányára a heverek. Mindenki gazdag akart lenni. A bányák pedig ontották az ércet. Az egyik, Iglóról ideszakadt vájárnak semmi nem volt elég, gyorsabban akart meggazdagodni mindenki másnál. Egyik este, mikor a többi bányász már pihenni tért, egy tarisznya eleséggel, egy korsó vízzel, jó hegyes csákánnyal és felolajozott mécsessel visszatért a legdúsabb telérű fejtéshez és vájni kezdte az ércet. Egy idő múltán megéhezett, megszomjazott. Megette hát az eleség felét, felhajtott rá egy fél korsónyi vizet, aztán újra munkához látott. Testéről patakokban folyt a verejték. Ezért gyakran meghúzta a cserépkorsót. Az egyik kortyintás után előtte termett egy kis emberke, fekete nadrágban, vörös kabátban, kucsmában. Bal kezében aranymécsest, jobbjában ezüstkalapácsot tartott. A vájár azonnal tudta, hogy csak a bányamanó lehet, akiről sokat beszéltek a régi öregek.
