Hadobás Sándor szerk.: Bányászattörténeti Közlemények 1. (Rudabánya, 2006)
Tanulmányok - A bányászkapáról (Szemán Attila)
bár egyre kisebb szerepet játszva - egészen a bányák bezárásáig szolgált. Igyekszem azonban megjegyezni, hogy a szénbányákban sem volt ismeretlen eszköz, s az 1950-es, 70-es években a kézi jövesztéshez kiosztották ezt a szerszámot is. A bányászaton kívül, a szélesebb közvéleményben tehát kevéssé tudatosult, hogy kapát a bányászok is használtak. Az 1980-as évek végétől azonban a bányászkapával kapcsolatban a bányász szakmán belül is különböző kételyek fogalmazódtak meg, s ez még fontosabbá teszi a helyzet tisztázását. A kételyek, melyek bizonyos összefüggésben állnak egymással, röviden a következőképp foglalhatók össze: 1. A bányászkapa nem lehet hegyes, mert azt a bányász csak az érc összehúzására használja, s ahhoz valójában fából vagy vasból készült saraboló formájú szerszámot vettek igénybe. 2. A paraszti munkaeszköznek minősülő kapát az öntudatos bányászok nem használhatták jelképként, s így az nem szerepelhet a legrégibb Selmecbányái címerben. A kapák csak Bél Mátyás óta. „virágzanak" a Selmecbányái címerben. 3. A legrégibb nagybányai pecséten a két munkálkodó alak közül a kapás nem bányász, hanem szőlőművelő. 2 1. A bányászkapa hegyes vagy nem hegyes mivoltát vizsgálva megállapítható, hogy a 17. századig nem is tűnik fel másfajta kapa, mint hegyeskapa a bányászattörténeti ábrázolásokban, noha szép számmal találunk ilyeneket. Ezzel természetesen nem kívánom tagadni, hogy ércvonókat a középkorban készítettek fából is, s azok kapaszerű lapja gyakran egyenes élben végződött. Úgy tűnik azonban, hogy a vas bányászkapa célszerűbb, s ezért népszerűbb is volt. A korabeli ábrázolásokon általánosan a hegyeskapát mutatják be. Hans Hesse az annabergi bányász oltárképen (1521) és Hans Holbein Bányászat az Alpokban (1530 körül) c. művén 2 E nézetek közül az elsőt főleg néhai Sík Lajos szerette hangoztatni, a másodikat Gavallér Pál fogalmazta meg először (A bányászszerszámok első magyar megjelenése pecséteken. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 28. köt. 1993. 111-118. p.), s a harmadikat Benke István és Gavallér Pál közösen képviselik.
