Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Kar - tanártestületi ülések, 1949-1950
1950. augusztus 17., X. rendkívüli ülés
NAPIREND ELŐTT Dékán: az ülést.megnyitja, üdvözli a kar megjelent tagjait, a határozatképességet megállapítja, a felveendő jegyzőkönyv hitelesítésére dr. Issekutz Béla és dr.Incze Gyula ny.r.tanárokat kéri fel. Dékán közli, hogy a mai ülésen való részvétel alól kijelentették ma4 gukat: dr.Nónay Tibor, dr.Mozsonyi Sándor és dr.Pöldváry Ferenc ny. r.tanárok. Dékán üdvözli a kari ülésen először megjelenő Szörényi professzort és örömének ad kifejezést, hogy itt üdvözölheti és reméli, hogy mun kája a Szovjetunióban szerzett tapasztalatai alapján egyetemünk é- letébe uj szint és uj eszméket fog behozni. Dékán a következő szavakat intézi a Karhoz: "Tisztelet Tanártestület! 1948» júliusában, két évvel ezelőtt foglaltam el dékáni tisztemet. Az első pillanattól kezdve tisztában voltam azzal, hogy a dékáni tisztség komoly feladatot jelent és magammal^számotvetve, megítélhettem azt is, hogy személyes adottságom és képességem nincs arányban azokkal a feladatokkal, amik a ma dékánjára hárulnak. Ezeket a hiányokat több munkával, egyetemünk minden területére kiterjedő fokozottabb érdeklődéssel igyekeztem pótolni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy sikerült volna sem a magam, sem pedig a tanártestület megelégedésére maradéktalanul és mindig helyesen dolgoznom. Nem vitás, hogy hibákat követtem el különösen olyankor, amikor hirtelen kellett jelentős intézkedéseket foganatosítani, amelyekre különösen az első esztendőben több esetben kényszerültünk. Nagyon megkönnyítette a helyzetet később pártszervezetünk, amelynek támogatása és útmutatása különösen a tanulmányi fegyelem megszilárdításában óriási segítséget jelentett, Persze nincs még minden a helyes utón. Mégis azok az agresszív kirobbanásokban mutatkozó jelenségek, melyek két év előtt még úgyszólván napirenden voltak, s amelyeknek rendezésére annyi időt kellett eleinte fordítani, a pártsiervezet megalakulásával lassan eltűntek,/mert a Párt a maga tiszta irányvonalát érvényesítve keményen belenyúlt a tanfegyelmi kérdésekbe. Én magam igen sok időt vesztegettem el ebben a munkában, igyekeztem közvetlen kapcsolatot teremteni az ifjúsággal, amire átlag napi 3-4 órát kellett fordítani. Mégis úgy vélem nem volt egészen hiábavaló ez a munka. Sok tapasztalatot is gyűjtöttem s ma már ott tartok, hogy alig van hallgató, akit ne ismernénk és elértük azt, hogy a hallgatóság nagyobb százalékban becsületesen dolgozik, szereti és megbecsüli tanárait, bizalommal van hozzájuk annyira, hogy - értesüléseim szerint - már nemcsak tanulmányi, hanem sokszor személyes magánügyeikkel is szivesen fordulnak professzoraikhoz. Talán általában ez a legnagyobb eredmény, amiben két év alatt előrehaladás történt. Ezt azért tartom fontosnak, mert ez a kérdés lényeges része a jobb tanulásnak, a jobb orvosképzésnek. Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg a tanártestület tagjai közötti viszony, amelynek egységében benne rejlik a közös cél a jó tanitás biztositéka is. Ha e tekintetbeni munkám felett akarok kritikát gyakorolni,., azt kell mondanom, nem jó munkát végeztem. Pozitivum mindössze az a negativum, hogy komolyabb zavar nem történt, de lén^ges haladást e téren, azaz szorosabb kapcsolatot a^tanártestület gsfljai között kiépiteni nem tudtam. „Vagy a képességeim nem alkalmasak erre, vagy helytelen utón jártam. Mégis az a hittem, hogy a jövő ezen a téren is többet fog felmutatni és arra igen nag^ szükség is lesz, mert véleményem szerint a jó oktatatási, nevelő, gyógyitó, tudományos munkához el^engedhetetlenül szükség van a tanártestület egységes felfogására, egymáshoz való megértő, baráti, segitő viszonyra.
