A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának ülései, 1926-1927 (HU-SEKL 1.a 53.)
1927. április 26., 8. rendes
értékelése annyira sokágú és kényes természetű szakügy, hogy ebben csakis egy hivatásos szaktestület dönthet, nem pedig a politikai hullámoktól és egyéb befolyásoktól függő kormányzat. 2. Ezért az Egyetemi Tanács is osztozik azokban a tudományos és kultúrpolitikai aggályokban, amelyeket az Orvostudományi Kar az 1926. évi szeptember hó 14-én tartott üléséből a Miniszter úrhoz intézett felterjesztésében oly meggyőző erővel nyilatkoztatott ki. 3. Egyúttal az Egyetemi Tanács tisztelettel felkéri a vallás- és közoktatásügyi Miniszter urat, hogy a tanszékbetöltéseknél és tanszékszervez egeknél Egyetemünk autonóm jogait és gyakorlatát tiszteletben tartani méltóztassék; egyben pedig, mivel a vallás- és közoktatásügyi Miniszter úrnak egész művelődési politikája az önkormányzati jog kiterjesztésének hangoztatásán alapszik, az Egyetemi Tanács nem hagy fel azzal a reménnyel, hogy a közoktatásügyi kormányzat az egyetemi autonómián esett súlyos sérelmet mielőbb jóváteszi.“ B) Magnifice Domine Rector! Tekintetes, Egyetemi Tanács! A második kérdés — az egyetemi autonómia kérdése — sokkal bonyolultabb; amint fent bátorkodtam megmondani, tiszteletteljes véleményem szerint az Egyetemi Tanácsnak „higgadt előadásban fel kell világosítania az illetékes köröket arról, hogy tulajdonképen mi az egyetemi autonómia lényege s egyúttal meggyőznie azokat arról, hogy milyen fontos feladata a kormányzatnak, hogy ezt a kérdést végre a törvényhozás útján rendezze“. Hogy mi az autonómia lényege, az Orvostudományi Kar igen helyesen megállapítja, hogy „autonómia valamely alkotmányos állam keretében csakis az államhatalom beleegyezésével és szentesítésével fejlődhetik; más szóval ... az autonómia voltaképen az államhatalom törvénye valamely testület szűkebb határai között. Az autonóm törvényeket vagy jogszokásokat az államhatalom megváltoztathatja; de addig, amíg e törvények vagy szokások érvényben vannak, az állam saját törvényei ellen cselekszik, ha az autonómiát félrelöki. Viszont az alkotmány alapelveként feltételezzük, hogy autonóm testülettel szemben az államhatalom súlyával fel nem léphet addig, míg az a testület a törvényeket tiszeletben tartja“. Ha az Orvostudományi Kar álláspontját és definícióját elfogadjuk, akkor elsősorban meg kell állapítanunk, hogy van-e olyan egyetemi autonómia, amely ennek a definíciónak megfelel; másodsorban meg kell állapítanunk, hogy milyen biztosítékokkal bástyázták körül a múltban az egyetemi autonómia általános gyakorlását; harmadszor pedig meg kell állapítanunk, hogy a kandi dácionális jog olyan jog-e, amely minden külső ingerenciát kizár és hogy ennek következtében a kandidáció conditio sine qua nonja-e az egyetemi tanári katedrák betöltésének? Azután — ha ez a jog csakugyan csak szokásjogon alapulónak tekintendő —, tekintettel arra a Magyarországon dívó felfogásra, hogy csak az az élő jog, amely tételes törvényen alapszik, szükséges lesz a kormányzatot meggyőzni arról, hogy milyen fontos feladata ezt a minden egyetemi élet és tudományos működés elengedhetetlen előfeltételét a törvényhozás útján minden időkre világosan és határozottan biztosíttatnia. Az Universitas középkori intézmény, amely mindenkor különálló és jelentős privilégiumokkal felruházott testület volt. „Habet Oxonia — mondja Nicholas Fitzherbert («Oxoniensis in Anglia Academiae Descriptio», Romae, 1602) — suas immunitates, et privilegia antiqua et amplissima a multorum Angliáé Regum indulgentia profecta et summorum Pontificum autoritate corroborata.“ S talán sehol a világon nem maradt az Universitas eredeti fogalma oly tiszta alakban, mint Anglia két ősrégi egyetemén: Oxford lián és Cambridgeben. Ott kell keresnünk annak az exkluzivitásnak legjellemzőbb maradványait, amely a középkori egyetemek alapköve volt. Az oxfordi egyetem szuverén jellegét világosan domborítja ki Fitzherbert hivatkozott munkájának az a része, amely a rektori méltóságot írja le. „Procancellarius ... semper ex his doctoribus eligitur, qui collegiis praesunt; atque omnium colitur observantia singulari. Is enim civitati legem dicit, habetque potestatem animadvertendi in omnes non solum scholasticos, sed etiam cives; quorum Praetor — qui anglice Maior dicitur — quotannis ipso suae creationis die (non enim ultra annum magistratus eius durat) ad eum accedens, fidem suam Academiae, veteri instituto, astringit jure-jurando; sesequc ac suos in Procancellarii potestate futuros spondet. Visitat ergo Procancellarius (quoties ratio reipublicae id exigit) die noctuque non modo studiosorum cubicula, sed civium domos; et pari jure in cunctos delinquentes animadvertit.“
