A Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola évkönyve, 1926-1927 (B-l/1967)
A m. kir. bányamérnöki és erdőmérnöki főiskola 1927. évi szeptember hó 25.-én megtartott tanévmegnyító közgyűlése
24 ellenségeink száma csak szaporodott s a magyar nemzet színe- java s köztük a hős selmeci fiúk is pusztultak, hamvadtak a borzalmas nagy világégésben. A várva várt végleges nagy győzelem pedig késett. Azonban Selmec utcáin mind gyakrabban tűnt fel egy-egy üj gyászruhás lány és az ódon Akadémia ormán mind gyakrabban és gyakrabban jelent meg a fekete zászló. Dulce et decorum est pro patria mori. Igen, édes és dicső volt annak a rómainak meghalnia a hazájáért, mert tudta, hogy minden fájdalma, minden szenvedése csak egy eszköz, hogy minden csepp vére egy fok, amellyel hazája még nagyobb, még boldogabb lesz. Édes büszke öntudattal haltak meg a mi testvéreink, Alma máterünk hős fiai is, mert hitték, hogy minden szenvedésük a dohos lövészárokban, minden halálkínjuk csak arra való, hogy boldogabbá, tündöklőbbé tegye szeretett ezeréves hazájukat. A világ pedig égett tovább, borzalmasan pokolian. Az ördöggel cimboráló ellenségeink újabb és újabb olajat öntöttek az irtóztaló tűzre, amely egyszer csak belekapott az ezeresztendős szép magyar földünk testébe, szívébe is. Az az ocsmány csőcselék, amelyről a háború nagy költője is megírta, hogy: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket, csak egy éjszakára. Hogy verné a mellét, hogy meaculpázna, hogy hívná az Istent: Istenem mi kell még, mit adjak árjáért a vérnek, csak én megmaradjak". Ez a semmi hazát, semmi szentet nem ismerő tömeg, amíg hőseink kint véreztek, felborította az országot, eladta a testünket, eladta vele a mi drága Selmecünket is egy-egy áruló gaz nációnak. Oh, hogy lehet édes a nyugalma, hogy lehet dicső a pihenése a mi hős halottainknak, amikor látják hazájuk végpusztulását, amikor hallják az ő szeretett Selmecük utcáin az áruló cseh zsebrákok lovai patáinak a dübörgését, amikor látják, hogy az Alma máterűkben a hullarabló cseh holló ver tanyát. Mi pedig gyámoltalan utódaik kivertekké, földönfutókká lettünk, míg csak nem akadt egy nemes szívű város, amely befogadta a vándorokat. És eljöttünk az ősi fészekből, ebbe az ódon városba. Szibéria végtelen hómezőin, a wolhiniai vérrel áztatott földeken, a doberdói halálsziklák között járt vitéz hadnagyok, főhadnagyok, századosok pedig ismét diákok lettek j komoly dolgozó diákok. Csak akkor csillant fel a szemükben a régi fény, amikor a régi dicsőség emlékeit idézték. Azok, akik először jöttek a Éőiskolára, áhítattal hallgatták a vén diákok szavait.
