A Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola évkönyve, 1926-1927 (B-l/1967)
A m. kir. bányamérnöki és erdőmérnöki főiskola 1927. évi szeptember hó 25.-én megtartott tanévmegnyító közgyűlése
18 Amikor ezeknek a kedvező jelenségeknek az ismertetésével bizakodó képet igyekeztem festeni a főiskola legközelebbi jövőjéről, nem mulaszthatom el, hogy rá ne mutassak egy még elintézésre váró súlyos problémánkra, melynek sikeres megoldását igen fontosnak és nagy horderejűnek kell tartanunk. A jövő csak akkor jelenthet számunkra igazi előmenetelt és minden tekintetben kielégítő haladást és fejlődést, ha ez a régóta húzódó ügy kedvező befejezést nyer. A bányászati, kohászati és erdészeti legfelső szakképzés szervei, akár önálló főiskolák azok, akár egyetemek vagy műegyetemek fakultásai, Európának csaknem minden kulturállamában és részben Amerikában is fel vannak ruházva a doktorráavatás és a magántanári habílitáció jogával. Részletes adatokkal mutatta ezt ki két év előtti évmegnyító beszédében illetőleg a főiskola 1924/25. évi évkönyvében Tettamanti Jenő, a főiskola akkori rektora. Ezzel szemben a mi főiskolánk, mely Európának csaknem legrégibb technikai főiskolája, mindezideig nélkülözi ezt a jogot. Két évvel ezelőtt a főiskola tanácsa behatóan megokolt memorandummal fordult a pénzügyi és földművelésügyi kormányhoz, kérve ennek a bajnak, sőt mondhatnók : sérelemnek az orvoslását ; de felterjesztésünk mindeddig válasz nélkül maradt. Hogy hol akadt fenn, arról a dolog természeténél fogva nem lehet közvetlen tudomásunk. Az a körülmény azonban, hogy ez a minden tekintetben a legalaposabban előkészített és már a legjobb úton haladó ügy máig sem nyert pozitív elintézést, arra enged következtetni, hogy a végleges döntést elvi nehézségek késleltetik. Messzire vezetne, ha ezen a helyen a tárgy bővebb fejtegetésébe bocsátkoznám. Azért minden akadémikus színezetű elmélkedést mellőzve csak arra a nyilvánvaló tényre hivatkozom, hogy az egész ország kultúrnívójának ártalmára van, ha a legmagasabb szakképzés egyik régi, bevált intézményét mögéje helyezzük más országok hasonló értékű intézményeinek és nem adjuk meg neki az egyetemi színvonal külső ismérveit, amelyeket úgy múltjánál mint jelenénél fogva méltán megérdemel. Ez azt a látszatot keltheti, hogy önmagunkat kevesebbre becsüljük mint szomszédainkat s önként lemondunk arról, hogy azok a mi szakképzésünket a magukéval egyenrangúnak ismerjék el. És a dolog valóban így is van. Főiskolánk okleveleit például a csehszlovák állam nem ismeri el s nyugodtan hivatkozhatik szakképzésünk inferioritására, mert hiszen a mi főiskolánk nem adhat doktori fokozatot. Saját véreink helyzetét nehezítjük tehát meg komoly ok
