Csorba László: „Magyarország csillaga" Széchenyi István - 225 éve született a sopronnyéki kerület '48-as képviselője. Rövid pályakép (Sopron, 2017)
A forradalmi kormány minisztere
fog ez velünk is menni - mondta Kovács Lajosnak -, tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn elbi- zakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze minden”. Széchenyi természetesen mindig is hajlamos volt előjeleket keresgélni környezetében és a nagyvilágban, de hát végső soron mégiscsak inkább a maga mind kórosabb lelkiállapotának kivetülését élte át a balesetben, semmint a világot istenek írta olvasókönyvként silabizáló homo religiosus kozmikus élményeit. Hiszen az újabb kísérlet előtt megint elfogták balsejtelmei, de amikor a lánc sikeresen a helyére került, menten szentségét veszítette a tárgy s a hozzá kötött gondolat, s immár mindezt alkalomnak tekintette csupán tökéletes politikai reménytelenségének kifejezésére: „ha a mi politikánk is így menne!” Nem kétséges, hogy Széchenyi bizonyos értelemben belemenekült a betegségbe, a vezekléses bünhődés klasszikus keresztény sémájában keresve az önvádakat ellensúlyozni képes pszichológiai mintát: „Nekem tönkre kell mennem, nekem gyötrődnöm kell, hogy némileg megtisztuljak bűneimtől”. Az utolsó hónapok, hetek története gyorsuló fizikai, s azt párhuzamosan kísérő lelki tönkremenetelének krónikája. A politika számos útja-módja közül a modern, tömegekkel operáló, nemegyszer a populizmus határát súroló eljárásoktól erősen idegenkedő gróf, mint a Batthyány- kormány engedményekre leginkább kész tagja, természetesen ki volt téve a radikális sajtó támadásainak. Kevesebb gondot okozott személyének gyakori kigúnyolása a Csernátony Lajos szerkesztette Marczius Tizenötödike jellemző című rovata, a Mákvirágok hasábjain, de annál maróbban mérgezte a lelkét az a gonosz pletyka, mintha ő szánna Kossuthnak szivarba, ebédbe rejtett halálos étket. Amikor - személyes emlékei alapján - a hadseregben a botbüntetés fenntartása mellett szavazott, s ezért a radikális Patay József azt találta mondani, hogy immár hátrafelé viszi az egykor általa felemelt s előreindított zászlót, nem tudta visszafojtani az ingerült becsületsértést: „szarember”. De hiába vágyott a megváltó golyóra, a párbaj során Patay éppúgy a levegőbe lőtt, mint ő maga. Egyre sűrűbben példálózott az öngyilkosság gondolatával, de Crescence is, Deák is megütköztek rajta: „nem, nekünk vértanúkként kell meghalnunk!” - hivatkozott romantikus mintára az időnyerésre játszó asszony, így ösztökélve férjét a további tűrésre, ldtartásra. 88 107. Kokárda, 1848.
