Horváth József - Dominkovits Péter: 17. századi sopron vármegyei végrendeletek (Sopron, 2001)
A 17. SZÁZADI SOPRON MEGYEI VÉGRENDELETEKRŐL
névsorok fontos forrásai lehetnek a vármegyei archontológia kutatásának ugyanúgy, mint az egyes települések története, egyháztörténete iránt érdeklődőknek. Külön kell szólnom a női tanúk jelenlétéről, hiszen ezt a korabeli szokásjog nem nagyon fogadta el, sőt a Quadripartitum egyenesen tiltotta; 121 de pl. Tárkány Szűcs Ernő még a 18. század közepén is ritkaságnak mondja, hogy Hódmezővásárhelyen néha egy-egy nő is szerepel a testamentumosok között. 122 Vidékünkön úgy tűnik, hogy ez nem volt akkora különlegesség: Zsebeházi Miklós Ráth Károly által közzétett utolsó rendelésénél pl. kettő is szerepelt a - igaz, csaknem tucatnyi - jelenlévők között. 123 Ezt a képet erősítik a jelen kötetben közzétett forrásaink is: Hettyei Ferenc (1630) testálásánál 5 férfi mellett 2 nő, Sibrik Kata utolsó rendelésénél (1645) 7 férfi mellett 3 nő, Mesterházy László végrendelkezésénél 3 férfi mellett 3 nő, Csizmazia Jánosné (1675) betegágyánál 5 férfi mellett 3 asszony, Horváth János (1697) testálásánál 5 férfi mellett 2 asszony van jelen, hogy az egy női nevet tartalmazó névsorokat ne is említsem. Félszáznál alig több végrendeletből ez meglehetősen magas aránynak mondható; figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a felsorolt esetekben egy kivételével az asszonyok nélkül is megvolt az előírt minimálisan öt tanú, vagyis szerepük az alakiság szempontjából nem volt döntő - hogy mégis érdemesnek tartották nevüket a feljegyzésre, azt viszont sokat mondó jelenségnek tartjuk. A tanúnévsor, a megerősítő formula és a dátum után találhatók többnyire a tanúk pecsétjei ill. aláírásai; az utóbbiakat - melyre a művelődéstörténeti adalékok kapcsán még részletesebben kitérek - különösen az alfabetizáció kutatói vizsgálják szívesen. 124 Itt az alakiság kapcsán csak annyit jegyzek meg: jelen forrásaink elemzése megerősíti más kutatók 125 azon tapasztalatát, mely szerint a dokumentum értékét alapvetően nem befolyásolta vizsgált korszakunkban, hogy azon milyen arányban szerepel aláírás illetve keresztvonás. Marczaltőy Kata 1620-ban kelt utolsó rendelését pl. a jelenlévő hét tanú közül csak kettő írta alá, öten keresztvonást rajzoltak reá (3. sz.); pedig a tanúnévsorban szerepel egy-egy plébános, deák illetve vármegyei esküdt is - ez utóbbiról nehezen elképzelhető, hogy csak ennyire futotta volna tudományából. (Valószínűbb, hogy Tóth István Györgynek van igaza: sok írástudó csak akkor írta nevét alá, ha annak különösebb jelentőségét látta; azaz a környezet szerepe is meghatározó volt abban, hogy mi kerüljön a megerősítésre.) A pecséthasználat fontosságát mutatja az ily módon is megerősített dokumentumok már említett viszonylag nagy száma, valamint az a tény, hogy találtunk példát pecséttel ellátott fogalmazványra is (Molnár István, 1678, 36. sz.). Akinek saját pecsétje nem volt, az igyekezett utolsó rendelését máséval megerősíteni: Ebergényi Quadripartitum 1798. 208. p. TÁRKÁNY SZŰCS 1961. 170. p. RÁTH 1860. Ld.pl.: TÓTH 1996. 122-128. p. Vö. pl.: DEGRÉ 1984. 289-290. p.
