„Tisztemben csak a város érdeke és az igazság fog vezetni” (Sopron, 1998)

Dokumentumtár

Polgártársaink bizalma és a méltóságos Főispán Úr megértő támogatása megkönnyíti nekünk azoknak a nehéz feladatoknak újból való vállalását, amelyeknek megoldásában a tekintetes Törvényhatósági Bizottsággal együtt kell viselnünk a munka terhét és a felelősség súlyát. Ha visszagondolok arra, hogy az elmúlt évtizedben mennyi állandónak tervezett alkotás értékét temették el városunkban is az ország összeomlásának a romjai; mennyi jószándékot sodort el a forradalom pusztító szele és mennyi vetés meg gyümölcs, mennyi remény és eredmény égett el a pártszenvedély tüzében; akkor a szomorú emlékek lenyűgözik a lelkemet úgy, hogy nem merek ígérni: alig merek tervezni; csak magamba szállok és készítem a múlt számadását és nagyobb hátralékos tartozásaink kimutatását. E hátraléki kimutatáson végig röpítve szememet szomorú szívvel panaszolom fel, hogy gazdapolgáraink rövid ideig tartó jólét után visszaestek az adósságok homoktengerébe, amelyben a haladás minden lépése meg van nehezítve. Kereskedőink és iparosaink sírva néznek a trianoni határon túl, ahol véreinkkel együtt városunk jólétét is elrabolták. A Fertő mocsarában még mindig az ingadozó nád zizeg, ahelyett, hogy búzakalászos tenger sárga hullámai hoznák a jólét hajóját a megpróbáltatások városának a kapujába. Erdős hegyeink kies lejtőin még nem csillog ránk elegendő számban a nyaralók ablakszeme, melyek csábítgatásaikkal idegenforgalmunkat és jólétünket fokoznák. A gyárak számát sikerült ugyan egynéhánnyal szaporítanunk, de a munka nélkül szűkölködők serege egyre növekszik és szorítja le a munkabéreket. Vannak vállalatok, amelyek a közgazdaság bértörvényét a legridegebben alkalmazzák és ha adnak is néha-néha munkaalkalmat, nem adnak vele megélhetést a munkásnak. Vannak üzemvezetők, akik nem sejtik, hogy mennyi jaj fakad a családanya ajkán, ha szombatonként a heti munkától elfáradt, elványadt családfő haza hozza a csekély bérét, amelyből a száraz kenyér ára is alig fedezhető. A gazdasági pangás rányomja bélyegét városunk népjóléti intézményeire. Polgári otthonunk szűk, fürdőnk nincs, lakásunk kevés. Ha nem adunk lakást a gyermekáldástól nem irtózó családoknak, amelyeknek ölében vallásra, polgári tisztességre és hazaszeretetre nevelik az ifjú nemzedéket: egy-egy ásónyomással mi is mélyítjük a „sírt, hol nemzet süllyed el." A mindennapi kenyérért való harc egyre nehezebb és egyre kíméletlenebb lesz. Ha állás üresedik, vagy munkaalkalom kínálkozik, csak nagy lelkierővel lehet állani az ostromot, amelynek résztvevői nem mindig tiszta fegyverrel vívják az ostromot és még mindig megfeledkeznek arról a parancsról, amelyet a város, az összesség szent érdeke ír elő: „Utat a tehetségnek és az érdemnek." Aki lemarad a versenyben, gyakran még mindig gyanúsítással leplezi tehetségének fogyatkozásait vagy érdemeinek hiányosságát. Van, aki a kenyérért való harcban vagy az érvényesülésért való tülekedésben nem átallja még mindig a felekezeti szolidaritást segítségül hívni. Ezek többnyire azokból kerülnek ki, akik baj idején az oltár mögé bújnak, hogy megvédje őket, de jó sorsuk idején elfelejtik, hogy az oltár előtt illik az áldozatokat be-