„Tisztemben csak a város érdeke és az igazság fog vezetni” (Sopron, 1998)

Dokumentumtár

Újból kitörő hatalmas éljenzés és taps közepette meghatottságtól remegő hangon kezd bele ezek után dr. Thurner Mihály polgármester úr hatalmas beszédjébe, amint az itt következik: Mélyen tisztelt Polgártársaim! A lelkem mélyéig meghatva hálás köszönetet mondok azért a melegségért, mellyel engem Sopron városa és a magyarság érdekében három éven át vívott harcok befejeztével üdvözölnek. Három év nehéz küzdelmeit befejeztük és Sopron város szeretett polgársága olyan ünnepeltetésben részesít engem, amelyet meg sem érdemeltem, meg sem tudtam szolgálni, /közbekiáltások: Dehogy nem!/ A három év küzdelmének dicső befejezése nem az én érdemem és hogy lássák, kinek az érdeme a dicsőséges győzelem, legyen szabad rövid visszapillantást vetnem az elmúlt esztendők történetébe. Öt évig küzdöttek apáink, testvéreink és fiaink a világnak mind a négy tájékán, hogy ezeréves hazánk határait megvédjék, megtartsák. A magyar fegyver dicsőséget szerzett a magyar névnek: a magyar kemény öklétől rettegett ellenségeink sokasága, akik minden oldalról támadtak ellenünk és szövetségeseink ellen. Majdnem öt esztendő vérzivatarában megállotta helyét a magyar, aki dicsőségesen forgatott fegyverét csak akkor rakta le, midőn elhitették vele, hogy a harc be van fejezve, a tisztességes béke biztosítva van s a magyar szent korona ezer éves testének épségén csorba nem esik. Hazajöttek véreink és felcserélték dicsőséges fegyverüket a békés munka szerszámával. Midőn hozzáfogtak a békés munkához, akkor azon vettük észre magunkat, hogy mindenfelől ellenünk törnek állig fegyverben szomszédaink, hogy ledöntsék ezeréves határainkat, hogy kitépjenek egy-egy részt édes hazánk ezer éves élő testéből. Hogy tettük galádságát palástolhassák, felelevenítették azt a régi rágalmat, hogy Magyarország a rabság hazája, hogy Magyarország elnyomja a nem magyar ajkú népeket. Az összeomlásnak ezen idején, a nyugati végeken is kiadták önző kufár, haszonleső lelkek a „los von Ungarn" jelszavát; itt, ahol soha nem ismertük a nemzetiségi gyűlölködést és torzsalkodást; itt, ahol ezer éven át a magyar és a német nép testvéri együttérzésben, békében élt egymás mellett. A hazugságnak sikerült egy időre elnémítani az igazságot. Azóta sokan megérezték már saját bőrükön, hogy nincs a föld kerekségén párja a magyarnak, nincs a föld hátán még egy nép, mely idegen nyelvű honfitársaival úgy megosztaná jogait és szabadságát, mint a magyar nép. A csehek, az oláhok és a rácok hatalmába került magyar, német és szláv testvéreink milliói a megszállás járma alatt nyögve keservesen tapasztalják azt, hogy a felszabadítás ürügye alatt a legkegyetlenebb rabságba hurcolták őket; megtanulták azt, hogy a megszállók még a vérszerint való testvérnépeiket sem becsülik meg úgy, mint a magyar becsülte őket, aki ezer éven át dédelgette őket, mint fogadott testvéreit. Elszakított testvéreinknek azóta meg kellett győződniök arról, hogy nincs a föld kerekén több olyan lovagias nemzet, mint a magyar, aki mások jogainak, hagyományainak és szokásainak tiszteletben tartásában páratlan. Elszakított