Tóth Imre: A Nyugat-Magyarországi kérdés 1922-1939; Diplomácia és helyi politika a két háború között - Dissertationes Soproniensis 2. (Sopron, 2006)
III. DIPLOMÁCIAI KAPCSOLATOK ÉS A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI TÉRSÉG STÁTUSZÁT ÉRINTŐ VITÁK AZ 1920-AS ÉVEKBEN
konstelláció létrejötte miatt aggódtak.) Az egyezményre való olasz-magyar reagálás és a népszavazási eredmények elleni osztrák tiltakozás nemzetközi elutasítása azonban kényszerítő erővel hatott Bécsre oly értelemben, hogy a magyar kormányhoz fűződő viszonyát minél hamarabb rendezze. Budapesten - az olaszok támogatása ellenére - szintén szükségesnek tekintették az Ausztriával való megegyezést, hogy elejét vegyék a szomszédos ország kisantant felé sodródásának. A magyar kormány röviddel a szavazás után azzal a felhívással állt elő az osztrák kancellárnál, hogy kezdjék meg a velencei protokollumban lefektetett végleges egyeztetést Nyugat-Magyarország ügyében. Ausztria ugyan - az őt ért jogsérelem miatt érzett - első felháborodásában ezt visszautasította, 1922 januárjában mégis felújult az eszmecsere Budapest és Bécs között. 127 A kölcsönös, követi szintű tájékozódásokat követően 128 megindult a közeledés a két ország kormánya között. 1922. január 19-én Schober tett kiengesztelő gesztusokat a magyaroknak az osztrák nemzetgyűlés külügyi bizottsága előtt. A közeledési kísérlet kedvező visszhangra talált a magyar fővárosban, ahol Ausztriára - minden elszenvedett sérelem ellenére - nagyobb rokonszenvvel tekintettek, mint a Magyarországgal szemben mély ellenérzéseket tápláló és a második királypuccs idején egységes antirevizionista blokká formálódó többi szomszédos államra. 1922. január 27-én személyes találkozóra került sor a magyar és az osztrák kormányfő között. A Bethlen-Schober tárgyalások tisztázták, hogy a Csehszlovákiával kötött szerződés nem irányul Magyarország ellen, s Ausztria nem kíván csatlakozni a kisantanthoz. Elhatározták a velencei protokoll által előírt tárgyalások megkezdését is. 129 Magyar kormánykörök megnyugvással vették tudomásul az osztrák fél konstruktív hozzáállását, és a későbbiekben igyekeztek különbséget tenni Bécs magatartása, és a határ melletti „demagógok hecckampánya" között. Elismerték, hogy Ausztria a lojalitás elve alapján kezeli a kérdést, és ennek szellemében közeledik Magyarország felé. 130 A magyar aggodalmak azonban a problémának csupán az egyik - sőt, jóval szerényebb - aspektusát jelentették. Bécs kezdetben sokkal gyanakvóbb volt keleti szomszédjával szemben. Helyzetét nehezítette, hogy a bizalmatlanságra okot adó magyar kezdeményezéseknek csupán kisebb része jelent meg nyílt formában, nagyobb részük titokban maradt, s ezek ellen csak árnyékbokszolással lehetett védekezni. Az előbbi csoportba a hivatalos határkiigazítási törekvések tartoztak. Miután az osztrák-magyar kapcsolatok a bécsi tárgyalások hatására kedvező irányt vettek, úgy tűnt, hogy a nyugat-magyarországi kérdés végleges rendezése nem sokáig várat magára. 1923. február 23-án a két ország megegyezett a Nyugat-Magyarország átadásával kapcsolatos pénzügyi és adminisztratív kérdések rendezéséről. A velencei szerződés alapján kötött ún. „burgenlandi egyezmény" többek között kilátásba helyezte a területek késedelmes átadása miatti osztrák panaszok megtárgyalását, döntött a burgenlandi birtokok és javak kérdésében. A megállapodás rendezte az 1921. november 10. előtt a burgenlandi és a magyar oldalon keletkezett követelések ügyét, és napirendre vette a Burgenlandba került hivatalnokokkal és nyugdíjasokkal kapcsolatos problémák megoldását is. 131 A határmegállapító bizottság tevékenysége mindeközben tompította azt az érzést, hogy újabb bonyodalmak állhatnak elő a területi kérdésben. Magyar részről többször hangoztatták, hogy nem kívánnak újabb propozíciókkal előállni a határokkal kapcsolatban. Mindazo127 Uo. 128 Lásd Bellér 1975. 234. o. 129 Bellér 1975. 234-235. o. 130 A bécsi magyar követség szóbeli jegyzéke az osztrák külügyminisztériumnak, 1923. október 23. ÖStA, AdR, NPA, 797, Liasse Ungarn 2/6-2/8, Vorgänge im Ödenburger Gebiet, 3114 pr. 30. X1923. 131 Szávai 2004. 221. o.
