Tóth Imre: A Nyugat-Magyarországi kérdés 1922-1939; Diplomácia és helyi politika a két háború között - Dissertationes Soproniensis 2. (Sopron, 2006)
IV. A REGIONÁLIS HELYZET ALAKULÁSA A HÚSZAS ÉVEKBEN
sok kétséget hagyott. Az egykori miniszter az egyetlen lehetséges megoldást a majdan bekövetkező német-osztrák egyesülés által teremtett helyzetben látta. A német-magyar barátság alapfeltétele - Nagy szerint - a Burgenlanddal kapcsolatos igazságtalanság jóvátétele kell, hogy legyen. A nyilatkozat lesújtó volt. Az interjút közlő lap kommentárja le is vonta a megfelelő tanulságot, mely szerint az ábrándok elmúltával a lehetőségek politikáját kell folytatni. A realitásokkal azonban nem volt könnyű megbarátkozni. A megye főispánjának tulajdonában álló Soproni Hírlap, mely eddig a kormányzat véleményét afféle „magister dixitként" kezelte és tolmácsolta, ezúttal a hivatalos állásponttól messze eltávolodva kijelentette, hogy „...ezen a téren az erőviszonyok számítanak. Ha egyszer oly erős lesz a magyar, hogy Szent István egész birodalmát fegyverrel viszszaszerezheti, ahhoz nem kell semmiféle integritási jog fenntartás, mert az erősebb győz." 453 Néhány héttel később a szabadelvűbb Sopronvármegye is ízelítőt adott az erőszakos retorikai megnyilvánulásokból. A cikk Renner volt kancellár két nappal korábbi savanyúkúti kijelentéseire reagált. Már említett gondolatai mellett Renner azt is világossá tette, hogy Ausztria minden körülmények között és minden fórum előtt kész megvédeni keleti tartományát. A beszéd nem sok agresszív elemet tartalmazott, a soproni újság mégis azzal fenyegette meg Rennert, hogy ha nem engedi le az öklét, „Ausztria Magyarország egyetlen ökölcsapásától darabokra hullik, mint egy cserépbálvány" 454 Az egész rosszízű és a helyi indulatokat felszító eseménysorozatra magyar részről a soproni Rothermere-emlékmű leleplezésével tették fel a koronát. A szoborállítás ötlete Nagy Elek nyugalmazott diplomata fejében fogant meg, aki a Rothermere-mozgalom és a kormány között húzódó feszültségek miatt később magyarázkodni volt kénytelen a miniszterelnök előtt az ügyben. A volt politikus szerint Rothermere és Bethlen között nem lehet ellentét e kérdésben, nekik a „megváltott soproni földön" együtt kell szerepelniük. Nagy hangsúlyozta, hogy Rothermere óriási érdemeket szerzett az ország szempontjából, ám a revízió első fontos lépését Bethlen István hajtotta végre. Kényszeredettnek ható érvelése szerint a szobor állításával az volt a célja, hogy a közönség figyelmét ráirányítsa arra a földre, „melyet Bethlen István szerzett vissza Magyarországnak, s mely szimbóluma a magyar revíziónak." 455 Mindazonáltal a soproniaknak hosszas próbálkozások után, az emlékmű apropóján újabb nyilatkozatot sikerült kicsikarniuk Rothermere-től a térséggel kapcsolatban. Ez kissé árnyalatiamba sikerült, ami jogosan adhatott okot panaszra Ausztriában, ahol azonban a megjegyzést a brit mágnás tájékozatlanságának tudták be. A szoboravatás alkalmából, az ünnepelt üdvözlő táviratot küldött a polgármesternek. Ebben Nyugat-Magyarországot [értsd: az elcsatolt területeket - T. 7.1 akként emlegette, mint amely „egykor magyar volt, és kész ismét boldogan egyesülni az anyaországgal, mihelyt helyreáll az igazságosság." A budapesti osztrák követ jelentésében utalt rá, hogy mivel Burgenland eddig nem szerepelt a Rothermere-féle revíziósprojektben, nagy a gyanú, hogy Sopron földrajzi szerepe és helye teljesen ismeretlen a lord számára. Elismerően nyugtázta viszont, hogy a magyar országos sajtó nem különösebben érdeklődött az esemény iránt. Az Újság cikkére hivatkozott, mely a soproni szoboravatást és a körülötte lezajlott ünnepséget „harmadrangú helyi eseménynek" minősítette. Kifogás ismét csak Thurner beszédét érte, aki a követ szerint éles kirohanásokat intézett Ausztria ellen. A beszédek ezen kívül csak általában szóltak a revízióról és Magyarország feltámadásáról, Ausztria és Burgenland vonatkozásában nem. 456 Valószínűleg elkerülte a figyelmét Sopron országgyűlési 453 SH., 1927. szeptember 22. 454 SVM., 1927. november 27. 455 Nagy E i ek levele Bethlen Istvánhoz, 1929. március 3. In Bethlen 1972. 122. sz. 337. o. 456 Követi jelentés, 1929. december 17. ÖstA, AdR, NPA, Kt. 18, 96/pol.
