Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

II SZIGORÚ SZEMMEL (1924-1934) - a mayerlingi tragédia- komédiája

szélni nem lehet! Mert ez a regény — pornográfia, ponyva, és közönségfogó, irodalmi álarcba bújt kerítő munkájával fekély és bűn a szlovenszkói magyar irodalom fiatal testén. Bár két cikkem alatt ott állt a teljes nevem: a „regény" eddig ismeretlen szerzője: Parányi Pál úr, hogy a láthatatlannak feltüntetett kritika felé felelősség nélkül handabandázhasson, a közönség hamis félrevezetésével nem személyem ellen támadt, de az ilyenkor haszonnal alkalmazható módszer szerint elsüti egyetlen frázisos nagyágyúját: konkurrencia, irigység stb. ... Sajnálom, de kénytelen vagyok Parányi úr ágyúsütögető kedvét egy kicsit elrontani. így: 1. Irodalom. A mai apokaliptikus kor egyetlen jövőmentő edénye, embertartó értéke. Minden vágy, minden sikoly, minden akarat itt formálódik életté. Szeretet, testvériség, emberré segítés: ez a ma irodalma. De ezt kinevetik, ez bolondság, ez az „összevisszák összevisszája", és reklámos dobveréssel ripacsbódékba csalják a ma embertelenségével főbe kólintott kortársat. írásviszketeg, hisztériás udvari dámák, kenyér nélkül maradt lakájok „forrástanulmányokat" végző „írók" — tőkebányászással két régi, szerencsétlen hulla felé hajolnak: keresik az aranyfogat. A szabadság undok szabadosságával gyalázzák a védtelen hullákat. Két egészen egyszerű embert, halálba fúlt szerelmet, igaz embertragédiát. Egymás után nyílnak az új bódék: egymástól kapkodják a koncot, és — Parányi úr összeférceli a kilencvenkilencedik mayerlingi „regényt". Értse meg, Parányi úr: nem Rudolf a nebáncsvirág, de a hullává fagyott emberek. Két emberi élet tragikus sorsvillanása a fontos. Az ember: a cigánylegény, a kárpitos, a trónörökös. Az ember a nebáncsvirág. Az ember, kihez csak — művészet nyúlhat: mert ez az ígérete, teljesedése. Csak a művészet emberteremtő ereje támaszthatja életre a két halottat. Csak az irodalmilag (tehát: emberileg) teljes mű közvetítheti maradék nélkül (gyanú nélkül) a történést, mert egy mély élmény formatermő, kristályba robbant kivetítése — művészet! Parányi úr felhozza igazoló példának Szabó Dezső regényét: Az elsodort falut, ás kérdezi: miért tapsolnak hát >az emberek ennek a regénynek, hisz az is elhunyt egyént szerepeltet? Ez már nem naivság, ez az „ártatlan" kérdés enyhén szólva legalábbis otromba szemérmetlenség, és megdöbbentően világítja meg a Parányi-féle regénykitermelés lelki motívumait. Amikor ebben a regényben a művészi motiváltság és emberirodalmi érték legkisebb nyoma sem található, uralkodó alapmotívuma: az erotika — eo ipso — csak