Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek

a kutya fájó lábával feltápászkodott, és hozzám sántikált, és örült. És elárult. El kellett mondani mindent. És alig láthattam a kutyát, az embereknek kellett beszélni, magyarázni, bocsánatot kérni, és mindig a szemükbe nézni. Mert őszinte voltam: félni kell. Beteglátogatás? Ha így nézik . .. És így nézték, mert az ajtóban megköszönték a szíves érdeklődést. De ha így nézik? .. . Most valami nincsen rendjén. Mert amikor becsuktam a kaput, nem éreztem semmit abból az önző jóságból, amit vállaltam, aminek a melege egypár percig biztos útra vitt volna az emberek közé. Amikor kiléptem a kapun, és megláttam magát, és a zavaromban magyarázat csúszott ki a számon: ez mentegetőzés volt. Valami olyasféle, ami csak a tényt akarja a mérlegre tenni. És csak ezt lett volna szabad megtenni. Szótlanul, mint az elején, kellett volna egymás mellett ballagni. De én most elkezdtem beszélni. Valami nincsen itt rendjén. Ez a kutyalátogatás, most, hogy beszélek róla, úgy él bennem, mint valami nagy adósságnak hirtelen, merész, aprópénzes, csaló kiegyenlítése. A simogatás, amit adtam, a szándék, amit vittem, az öröm, amit kaptam, az emberi magyarázatkérő pillantások, minden, ami most köröttem, bennem él, miért nem nyugszik, miért nem ülepedik? Miért nem beszélek másról, miért nem figyelmeztetem arra a sárga cilinder alakú felhőre ott a kavargó égen, miért nem húzom elő a zsebemből az újságot, miért nem kérdezem: olvasta-e már, és mit szól hozzá, hogy öten fütyültek Čapeknek, miért nem magyarázom, hogy a fenébe is, ilyen »csak öt emberen« szenved minden jó és szép hajótörést, miért nem vitatkozik most velem, mit hallgat itt mellettem? ... Miért nem elég és miért nem erős és miért nem őszinte, szép és igaz a mondat: Beteg kutyát látogattam? Ezzel elárultam a emberi életet? Az emberi élettel nem törődtem volna? Az emberek ... De hiszen csak egy perc, öt perc volt az egész!' Annyi ideig tart, míg leülök egy kocsmaasztalhoz ... Miért oly nagy ez a bűn, hogy kutyát látogattam, kutyát simogattam, kutyának vittem örömet, kutyától loptam örömet, hitet, hogy — jó vagyok, ember vagyok? ..." Kiértünk a mezőre. Hosszú hallgatás után újra megszólalt mellettem a hang: ,,Nehéz a jóság. Nem bírtam. Csaltam. Most már tudom. Ember vagyok, és emberhez készülődtem, és a kutyánál megrekedtem. Mert ez — könnyű. Néhány lépés mindössze. Öt perc. De én ember vagyok, és most nem merem kérdezni: mi van az emberrel? A kutyánál nem volt semmi baj; ha nevettek, hát nevettek: a nevetség ott hozzátartozik: egy ember lehajol egy kutyához, és emberek 67 5*