Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek

hogy él. Akí ezt érzi, az többé nem követhet el régi embertelen bűnt: tervszerű halált, testvérgyilkolást. Üzeni: egy „volt tartalékos tiszt". hötzendorfi Conrad emlékirataival megint elénk terül a múlt. Naponta olvassuk, idézzük az elfelejtett napokat. Valami, ami már csak — olvasmány. És Hötzendorfi Conrad, amikor elénk áll: mégis valami létező szilárd szoborként hat. Van benne valami, amit nem lehet letagadni: ami máshol és másképp nagyon emberi és nagyon közel álló lenne hozzánk. Kár, hogy egyoldalúan (majdnem — emberi értelemben — kompromittálón) csak annyit lehet rá mondani: becsületes katonai nyíltság. Volt egy mondata, ami a katonai merevségen és bűnösségen túl csakugyan igazolja a fenti állítást: más helyen, más alakban emberi és hozzánk közel álló is lehetett volna. Az a mondat, amikor azt a nézetét rögzíti, hogy Isten nevét nem szabad belekeverni a véres emberöldöklés krónikájába. Nem szabad szemfényvesztést játszani, nem szabad azt csinálni, amit Vilmos rex imperátor. És ez az egy dolog, ez a különbség: a farizeusság utálata — egy pillanatra minden utólagos, az embergyilkolás rendezőinek kijáró szomorú bélyegzésünk dacára is — mégis megvilágítja a conradi arcot... És én ennél a mondatnál visszakapaszkodtam az emlékbe, és magam elé akartam idézni ezt az arcot, ahogy két élő szemem látta. És nem megy. Az a conradi arc, ami a képeslapokról belénk rögződött, kiszorítja az emlékezésből azt az arcot, amit élő érzékkel az élő emberről magamba fogadtam ... Akkor Hötzendorfi Conrad már nem volt vezérkari főnök. Hadseregparancsnok volt az olasz fronton. Egy nagy harcászati gyakorlathoz, amikor is valami új áttörési szisztémát mutattak be a front mögött: a harmincnégyesek képviseletében én is ott voltam, mint „tanulmányozó" néző. Nem volt rossz dolog a Monte Assolonéról fehér asztal mellé háromnapos szabadulásra, nőbámulásra, mozinézésre, irigységre leszaladni a szép levicói villák és szállodák életébe: a hadsereg-parancsnokság városába. Az utolsó napon autón sok vezérkari sipkás robogott el mellettünk a szerpentinen felfelé a „nézőtérre", ahová mi bakatisztek csak úgy lépésben jutottunk el. De szép, áprilisi, levicói csodareggel volt, és sétálni: ez is ismeretlen, elfelejtett csoda volt. Aztán felértünk egy magas hegy oldalába, ahol már összeverődött vagy 200 tábornok, törzstiszt és ilyen magamfajta gyerekhadnagy. 5 Vigyázó szemmel